Novák Ferenc szenvedélyes ember volt, nem ritkán dühös is. Kilencvennegyedik évéig hajtotta az igazságérzet, a tettvágy. Az emelt hang nála rendszeresen alapjárat volt. Roppant életmű van mögötte, miközben imádott hatalmasakat enni, jól is főzött, a borok szakértője volt, szeretett kiadósakat dumálni a barátokkal.
Tata,- hiszen a legtöbben így szólították, – irigylésre méltóan élvezte az életet, vérbő ember volt, miközben roppant életművet hagyott maga után, de ez nála, bár lehet, hogy csak a látszat volt ez, nem járt önsanyargatással, lemondással, szervesen hozzátartozott az élethabzsolásához.
Koreográfus, rendező, etnográfus volt, a magyarországi táncházmozgalom egyik „atyamestere”, megszállott kultúraközvetítő, a Bihari Táncegyüttes alapítója, a Honvéd Együttes művészeti vezetője, 5 évig az amszterdami Nemzetközi Folklór Táncszínház koreográfus-rendezője, csaknem 15 esztendeig a szegedi nemzetközi néptánc fesztivál művészeti vezetője. Sok táncot gyűjtött leginkább Erdélyben, ahol a gyerekkora telt, és ahonnan a családja a II. világháború alatt költözött Budapestre. Hasonló munkát végzett a tánc területén mint Bartók és Kodály a zene területén. És ahogyan ők a jelentős részét feldolgozták annak a népdalkincsnek, amit megmentettek, Novák is úgy gondolta, nem elég táncírással, filmfelvétellel rögzíteni ami még fellelhető, nem elég ezeket reprodukálni a színpadon, korszerű táncműveket kell belőlük teremteni, a nagy zeneszerzők alkotásaihoz méltót. Olyan táncnyelvet, ami modern gondolatok, mély érzések kifejezésére is képes. Ehhez pedig nemzedékeket nevelt. „Komplex” táncosokat, akik, ha szükség van rá, énekelnek, prózát is mondanak, színészi alakításokra szintén képesek, hiszen amit csinált, meglehetősen összetett táncszínház volt. Önállóan a lábukon megálló táncdrámákat „komponált”, de mások által rendezett zenés produkciók koreográfusaként is jócskán rajta hagyta a kézjegyét az előadásokon. A legtöbben minden bizonnyal az István, a király a tébolyult hatalmi harcot is szemléletessé tevő koreográfusi munkáját látták. Fontos, hogy a koreográfiái soha nem voltak csupán tetszetős „sorminták”, látványosan üres revü elemek, mindig közlendője volt. A Kőműves Kelemen, a Csíksomylyói passió, a Szarvassá változott fiak, A Ludas Matyi, a Háry János, a Kocsonya Mihály házassága, az Egri csillagok… egyaránt megihlette. A produkcióit lelkesen elvitte kis településekre éppúgy, mint a világ nagyvárosaiba.
Fogyhatatlannak tűntek az energiái. Nem volt rest beleszólni közügyekbe. Neki is mentek tönkre barátságai a politika miatt. Amikor ő kiállt bizonyos ügyekért, és netán a barátai lapítottak, képes volt megkérdezni tőlük, hogy „és a barátsággal mi lesz?!” A Magyar Művészeti Akadémia tagságát is feladta, amikor ezt tartotta gerinces cselekedetnek. Tavaly a Magyar Táncművészek Szövetsége tiszteletbeli elnökségi tagságáról is lemondott tiltakozásul, mert ellehetetlenítettek alternatív táncegyütteseket. Áprilisban még több száz ember előtt tartott tánctörténeti előadást.
Imádta az életet, azért is tudott annyira vehemensen haragudni azokra, akik rosszabbá teszik, a létezést, a művészet kerékkötőit.
Valaha ugyanabban az épületcsoportban volt a Honvéd Együttes székhelye és a Magyar hírlap szerkesztősége, ahol dolgoztam. Az udvaron már messziről kiabálta, hogy „Akarsz botrányt?” Rendre elregélt valami felháborító történetet, amin igencsak felhúzta magát. Volt amit megírtam, a zömét nem. Télvíz idején is képesek voltunk hosszan az udvaron ácsorogni, és ő dühösen, mégis élvezettel mesélte, min akadt ki éppen. Nemigen fogyott ki a szóból. Élő anekdota gyűjtemény volt. Két lábon járó hivatástudat. Mindent megszállottan csinált. Nem gyűjtött vagyont, nem épített magának kacsalábon forgó palotát, bőven elég volt neki a nyolcadik kerületi lakása, amit ő abszolút megtöltött életörömmel, értelemmel. Egyszer ököruszály levest főzött nekem, és már menet közben ínycsiklandozóan magyarázta az elkészítésének fortélyait. Naná, hogy jó bor is került hozzá, és ettől még inkább megoldódott a nyelve, folyt belőle az anekdota áradat.
Nem vigyázott a vonalaira. Kövéren instruálta a karcsú táncosokat. Hogy mennyit tud enni, és ételekről milyen jóízűen beszélni, akkor tapasztaltam meg igazán, amikor kedvenc helyén, a Fülemüle Étteremben, együtt vacsoráztunk. Itt a sólet a fő zászlóshajó, különböző belevalókkal. Imádta, olyan mohón és annyira irdatlan mennyiséget evett mint Falstaff. Meggyőződésem, ha nem lett volna ilyen élethabzsoló, nem lettek volna annyira vérbően elementárisak a táncművei.
Hogy mennyire szeretett enni, és milyen humora volt, az is mutatja, hogy előre megszervezte a halotti torát. Megvette hozzá a sírhelyét. Azt mondta a barátainak, nem akar kimaradni abból, hogy a halála után ők tor gyanánt jót esznek-isznak. És velük együtt megtette ő is, nyilván rengeteget nevettek közben.
Kossuth-díjas volt, a Nemzet Művésze, Príma Primissima díjas, Budapest díszpolgára, és még számos elismerés tulajdonosa. Szorosan életművéhez tartozik lánya, Eszter, fia, Péter, akik szintén a művészeti élet fontos személyiségei, és ugyancsak öntörvényű alkotók.
Tata a ritka szabad emberek közé tartozott. Úgy volt hazafi, hogy világpolgárnak is bevált. Úgy őrizte a hagyományokat, hogy tovább építette azokat. Soha nem hajlott a gerince. Nála a kimondott szó szentség volt. A segítőkészség természetes. Közvetlen volt, mérgesen is csaknem bárkivel szót értő, konszenzuskereső, a minőséget pártoló. Ahogy az életet, úgy az emberek zömét is szerette, és jócskán rászolgált, hogy viszont szeressék. Még a halál is kegyes volt vele, nem jött érte hamar, és hosszú szenvedés nélkül, békésen örökre elaludt.
Írta: Bóta Gábor
(Borítókép: Youtube/ Hagyományok Háza)
