A gyönyörű színésznő, Nagy Johanna 2017-ben került ki a Kaposvári Egyetem Színész szakáról, ahonnan előbb Győrben, majd Zalaegerszegen kamatoztatta kivételes tehetségét a színészethez. Femme fatale orgánuma mindenkiben nyomot hagy, aki egyszer is hallotta őt beszélni. Az ő szakmai útját vettük górcső alá, Budapesttől egészen Budapestig, hiszen 2021 óta újra otthon űzi mesterségét. Johanna egy meglepően laza, őszinte és magával ragadó személyiség, aki ízig-vérig nő, s ez minden egyes mozdulatából sugárzik.
– Mikor, s honnan jött az isteni szikra, hogy Nagy Johanna színésznő akar lenni egy nap?
– Gyermekkoromban kezdődött, a játék az életem egy fontos eleme, ez mindmáig megmaradt, szerencsére. Van egy 2 és fél évvel fiatalabb húgom, vele mindig produkáltuk magunkat. Felálltunk egy-egy sámlira és torkunk szakadtából üvöltöttünk, hogy „Hölgyeim és Uraim, most következik az előadás!” Volt minden: cirkusz, akrobatika, showműsor, amit el tudsz képzelni. Egyfolytában szórakoztattuk a családot. Nem vagyok az a tipikus, versmondó művész csaj, viszont Inárcson – ahonnan származom – Kovácsné Lapu Mária és férje Kovács Géza alapítottak egy színjátszót. Sajnos ők már nem élnek, de én máig nagyon hálás vagyok nekik, amit ők felépítettek, az valami fantasztikus. A KB35 társulata tartott nekünk annak idején gyerek színjátszót. Nagyon szerettem a foglalkozásokat, kiváló közösség alakult ki, valamint a nyári alkotótáborok is teljesen magukkal ragadtak. Ezt követően a Weöres Sándor Gimnázium drámatagozatán folytattam tanulmányaimat, már Budapesten.
– Aztán jött Kaposvár és a színész szak. Hogy-hogy ilyen messzire mentél az otthonodtól? Komfortzónád kiterjesztése, önmagadon való túlnövés volt a cél tán?
– Egészen az egyetemig nem mozdultam ki Pest megyéből, maximum szülőkkel, nyaralni. Szóval ki kellett lépni abból az élettérből, amiben addig komfortosan mozogtam. Kaposváron pedig az egyetem körül forgott minden. Nem nagyon csináltam, csináltunk azon kívül semmit. Ettől függetlenül rengeteg csodálatos emlék fűz a somogyi városkához. Már magában a felvételi szenzációs élmény volt. Megmondom őszintén a harmadik fordulóra csak azért mentem, hogy jól érezzem magam, nem igazán hittem benne, hogy felvételt nyerhetek. Aztán sikerült! Az első év nagyon intenzív volt, fizikailag és lelkileg egyaránt. Vidnyánszky Attila volt az osztályfőnököm, aki különböző tréningeket tartott nekünk. Gemza Péterrel nagyon sok kardió edzésünk volt, aztán a Kelemen Mártival beszédtechnika órákon is rengeteget futottunk, hogy megtanuljuk a különféle légzés- és koncentrációs technikákat. Büszke is vagyok magunkra, hogy milyen jól bírtuk a kiképzést.
– Mi volt az első komolyabb színpadi szereped?
– A János Vitézben játszottam, a Nemzeti Színházban. Én voltam a szomszéd kislány, aki elmondja Jánosnak, hogy Iluska meghalt. Ezt követte a Fekete ég – fehér felhő, ami Molnár Ferenc híres művének a színpadra álmodása. Ez ugye az első világháború történéseit dolgozza fel, amiatt is nagyon szerettem, hogy együtt kutattunk a teljes stábbal, a történetek után. Aztán jött a Szinbád és Weöres Pszichéje még az egyetem alatt. Azt nagyon szerettem!
Fotó: Mecseki Adrienn
– Aztán megszerezted a diplomát és még messzebbre merészkedtél az otthonodtól… Mi volt az első, már nem egyetemhez köthető darab, amiben szerepet kaptál?
– Igen, egyetem után a Győri Nemzeti Színházban kezdtem el játszani. Ott az Augusztus Oklahomában című darabban kezdtem el játszani Jane-t, Bagó Berci rendezésében. Különös házasságban Horváth Piroskát, Butler menyasszonyát játszhattam, az Éjjeli menedékhelyben Natasha szerepét kaptam meg. A Kisherceg szerepét például nagyon közel éreztem magamhoz. Kiváló közös munka volt, a társulatommal kellemesen összeszoktunk, megismertük egymást. Nagyon szerencsésnek és áldottnak gondolom magam, amiért ennyi lehetőséget kaptam a sorstól. Ezt követően a Győri Nemzeti Színházban felújítások kezdődtek, emiatt csökkentették a társulat létszámát, s én úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok Zalaegerszegen.
– Így jutottál a Hevesi Színházba és a szépséges Zalába. Hogy érezted magad a dimbes-dombos városkában?
– Imádtam. Ebben a városban nagyon sok új és szuper impulzus ért, csodálatos embereket ismertem meg. Na és új kihívások, ugyanis én nem dolgoztam előtte tantermi színházi előadásban, ott pedig Papp Lujzával és Mihály Péterrel csinálhattam ilyet. Olyan volt, mint valami vérpezsdítés! Közös ötletelések, felkészülések az előadásokra, nagyon jól éreztem magam közben. Profin és dinamikusan együtt tudtunk működni, amiből egy kivételesen értékes dolgot teremtettünk. Egyébként nagyon befogadó volt a teljes zalai közeg, a bábosok különösen nyitottak voltak. Viszont pont akkortájt érte el hazánkat a Covid, így a Kölcsönlakást például már online kezdtük el próbálni, csak utána kezdtünk el élőben dolgozni rajta.
– Ezt egy olyan nő, mint Te, hogy élte meg? Akinek kell a színpad és a visszacsatolások… hirtelen egy kamerához beszélsz, játszol a lakásodból, illetve elszigetelve kell élned, ahogy mindenkinek. Mit váltott ki belőled a pandémia?
– Nem volt egyszerű az az időszak. Viszont lefoglaltam magam. Házfelújításba kezdtem, sokat olvastam, de a későbbiekben a közös próbák és az újratalálkozás sok mindenben segített.
– Na és milyen az első évadod szabadúszóként, újra Budapesten?
– Nyilván a rengeteg olvasás, gondolkodás, a magány elindított bennem is dolgokat. Ebből született meg a Szeretettel: a család című színdarab, ami április 29-én került bemutatásra az Óbudai Kulturális Központban, a jövő évadban pedig a Bethlen Téri Színházban fogjuk játszani. Ehhez szeretnék majd tantermi előadásokat csinálni. Emellett volt két beugróm, a Rocco és fivéreiben, valamint a Leander és lensziromban. A jövőben pedig szeretnék Boldizsár Ildikó mesegyűjteményével foglalkozni, illetve kacsintgatok a szinkronszínészet felé is.
(Fotó: Fazekas Anna Dorottya)
– Hol látod magad 10 év múlva?
– Az „itt és most”-ra koncentrálok és az adott pillanatban való jelenlét az, ami foglalkoztat.
Írta: Farkas Márió
Borítókép: Győrfi-Forgács Beáta
