Mucsi Zoltán Harpagon A fösvényben. Ő a húzónév. Ettől dugig telik a Csiky Gergely Színház nézőtere az Országos Színházi Találkozón Kaposváron a szolnoki Szigligeti Színház vendégjátékán.
Egyértelmű, hogy Mucsi számára jutalomjáték a produkció, amit igencsak rászabott Szabó Máté rendező. Ahogy kopott farmerben, kinyúlt fekete pólóban, vacak, vastag sapkában megjelenik, már az ziccer. Ő, a hú, de pénzes pasi, Harpagon, csaknem úgy néz ki, mint egy hajléktalan Cs. Kiss Zsuzsanna jelmeztervező leleménye szerint. Kapásból lerí róla, semmi értelme nincs annak, hogy temérdek pénze van, mert még magára sem ad semmit, olyan smucigul zsugori. Önértéke van számára a vagyonnak, az ég egy adta világon semmi hasznosra nem költi. Szerelmes a pénzes ládikájába. Bombanőt sem ölelhetne jobban, úgy szorítja magához. Sóvár szemekkel nézi, mintha magáévá akarná tenni, pedig már az övé. Babusgató szavakkal beszél hozzá. Féltékenyen óvja idegen tekintetektől. Majd berohan vele a kertben álló konténer vécébe, de előtte szinte reszketve körbe néz, nem látja-e őt meg valaki, a lehető legféltettebb kincsével, amit az egész testével véd. A budi ajtaját aggodalmas gondossággal magára zárja. Jókora röhögést vált ki, hogy kivetítik mit csinál bent. A hermetikusan lezárt ládikát eldugja a vécékagylóba, akkurátusan rögzíti. Igazgatja, hogy jó helyen van-e? Láthatóan csaknem gyomorgörcsöt kap a „veszélyes” művelettől. A teljesen zárt térben is óvatosan, megrettenve körülnéz, nehogy valaki észrevegye.
Szabó Máté rendező és Gyulay Eszter dramaturg, megtartva Molière komédiájának alapszituációit, a mai diákok nyelvhasználatának megfelelően, szlengbe írták át a szöveget. Hangsúlyosan a mában játszódik a történet. Antal Csaba díszlete minimalista. Merész ötlet a teret uraló budi, ami a magyar drámairodalomban Örkény István Tótékjában jut hangsúlyos szerephez, ugyancsak a história abszurditását méginkább fokozva. A szolnoki produkció szintén az abszurd drámák előadásmódjához közelít. Képtelenségeket halmoz képtelenségekre. Tulajdonképpen a képtelenségek képtelensége, hogy egyetlen mániákus, idegzsába ember sakkban tartja, terrorizálja a környezetét. Sok „lúd” sem győz „disznót”. Morgolódnak egymás között, megbeszélik az újabb és újabb sérelmeket. Próbálnak szövetkezni, de általában a „darabjaikra” hullanak. Épkézláb lázadás, valódi összefogás nincs. Mintha Harpagon alattvalója lenne mindenki. A fiatalok, a szerelmesek is inkább csak hőbörögnek, mint hathatós taktikát kieszelnek. Ott hagyhatnának csapot-papot. Elmehetnének például melózni, és önálló lábra állhatnának, függetlenekké válhatnának. De nem és nem, a teljes „udvartartás” megmarad függőségben, az állóvíz moccanatlanságában. Rendre meghátrálnak egy újabb és újabb hisztéria, dühkitörés, verbális agresszió előtt.
Bevallják vagy nem, ők is Harpagon pénzes ládikájától függnek. Ezért behódolnak a tulajdonosának. Nélküle tehetetlenek. Emiatt vannak ők is annyira bepaprikázva. Örök nyughatatlanok. Ők ugyancsak rendszeresen kijönnek a sodrukból. Kényszeres mozgásokat végeznek. Felbolydult méhkasra emlékeztet a színpad, melynek jó részét szabadon hagyta Antal Csaba, bőven van hely a kényszeres mozgásoknak. Jobboldalt Molière szobra látható, aki mintegy végig nézi, hogy több száz évvel később mi lett a világból, és emiatt mi lett a darabjából. Eldurvult a szövege, telis-tele lett indulatszóval, trágársággal, a tehetetlenség dühével.
A színészek, Hajdu Tamás Miklós, Bíró Panna Dominika, Csákvári Krisztián, Cseke Lilla Csenge, Karczag Ferenc, Kertész Marcella, Zelei Gábor, Horváth Gábor, Ónodi Gábor, Lugosi Claudia, Horváth György, Tárnai Attila, Vándor Attila, Kinczel József az óramű pontosságával, hatalmas energiabedobással működtetik a meglehetősen kesernyéssé vált komédia precíz szerkezetét.
Harpagon környezete a sápítozások közepette is vérbően harsány. Ez ripacskodással is együtt jár, ami számomra nem szitokszó, nekiszabadult, féktelen játékkedvet jelent, olykor akár „tilosba” megy, az ízlésficam határán lavíroz, de unaloműzően „telivér”, és fölöttébb szórakoztató. Amúgy pedig cseppet sem idegen Molière szellemiségétől, aki a commedia dell’ arte vásári hagyományából, terek, utcák, piacok színjátszásából töltekezett.
Néhány szakmabeli a fesztiválon már a szünetben összevonta a szemöldökét. Voltak köztük olyanok, akik iszonytatóan kiakadtak azon, hogy a végkifejletkor, amikor elcsenik a ládikát, majd visszacsempészik, Harpagon végső elkeseredésében, már a vécé legmélyére is letúr. Könyékig sz@rosan, a ruháját is bekenve jön ki a budiból, naná, hogy bődületes röhögés közepette. Igen, persze, lehet ezt totális ízlésficamnak minősíteni, és ezen kiakadni. Szerintem azért nem az, mert Mucsi eljátssza, hogy a ládikája nélkül számára vége a világnak. Ha nem lesz meg, elemészti magát. Ezért nem zavarja, hogy iszonytatóan, nevetségesen összekoszolja magát, hiszen mindenáron, mohón, vissza akarja szerezni a vagyonát. A harsányság közepette befúj a tragédia szele, és ez nagyon magasra emeli az előadás tétjét. A címszereplő a szemünk előtt kaphat szívszélhűdést a nyílt színen. Ami nem „ripizés”, hanem sorstragédia, és csak egy hajszálon múlik, hogy nem ez történik. De hát persze vígjátékot látunk, csak jóra fordulnak a dolgok. Bár azért szarkasztikus a befejezés, nem azt hirdeti, hogy totálisan felhőtlenül kék az ég. Tükrözi azt az elfajzott világot, amiben hideglelősen szaporodik a basáskodók és a kiszolgáltatottak száma.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Tóth Zsombor/Csiky Gergely Színház
