A ma 65 éves Mucsi Zoltánról a szerepei alapján tévesen gondolják sokan, hogy civilben is gyakran kiabál, sűrűn van felpaprikázott hangulatban, totálisan kiakadva, és széles mozdulatokkal, ingerülten hadonászik. Abonyról jutott el az országos hírnévig, szolnoki segédszínészből lett a mindenki által megbecsült, szeretett Kapa.
A Kapa becenév márkanévvé is vált. Garanciává arra, hogy viselőjétől színészi minőséget kap a nagyérdemű. Érdemes lesz miatta színházba, moziba menni, kinyitni a tévét. Mágnesként vonzza a közönséget. Ráadásul nem megosztó, ami igazán nagy kunszt. Úgy sztár, hogy az egészen széles közönség számára, a kis falvakban is annak számít, de közben meg alternatív színházi sztár is. A vájtfülűek szintén roppant módon kedvelik, kimondottan vonzerő, ha úgy tetszik, kasszatöltő húzónév. Rá valahogyan senki nem nézett összehúzott szemöldökkel, hogy például a Munkaügyekben mit hisztizik menetrendszerű kiszámíthatósággal a képernyőn, vagy miért vállal el ezt meg azt, ugyan már miért adja el magát már ő is olcsón, miért adja lejjebb a színvonalat?
Lehet netán, hogy ő lejjebb se adja?! Esetleg cipeli magával a színvonalat, és ahol megjelenik, az is óhatatlanul ott van? Netán van egy olyan figurája, meghatározó személyisége, mint mondjuk Kabos Gyulának volt, aki bármilyen marhaság is volt körülötte, azért ő mindig a Kabos maradt, meghatározó, azonnal megjegyezhető fizimiskájával, pontosan körülhatárolható alakjával?
Igen, teremtett egy meglehetősen markáns figurát, aki lakmuszpapírként jelzi, olyan közegben létezik, hogy mindig van miért kibukni, idegeskedni, a plafon lenni. Ha úgy tetszik, a környezete termelte ki magából ezt az idegtolulásos fazont. Népszerűségében az is közrejátszhat, hogy azzal, hogy nézzük, segít levezetni a feszültségeinket, idegnyugtatóként is szolgál.
Aki ismeri, tudja, hogy amúgy ő maga nem ilyen. Na jó, totálisan kiakadva persze azért szokott lenni, de ezt halkan, dilemmázva, magát belülről is „őrölve” teszi, és az a kesernyés irónia, sőt gúny, ami a szerepeiben is tükröződik, az életben szintén a sajátja. Csak ez nem széles, akár hadonászó gesztusokkal, üvöltve tolul elő belőle, hanem csendesen, fogai közt szűrve a szavakat búsong bele a világba. Némiképp olyan, mint Füles a Micimackóban.
Temérdek alig elviselhető alak eljátszása közben lett elképesztően népszerű, bár jó néhány szerepével azonosítva őt, még utálni is lehetne. Láttunk már ilyet azoktól, akik túlzottan beleélték magukat szappanoperákba. De nem, ő váltig és hosszú ideje fölöttébb népszerű. Állócsillag.
A Kapa jelenség a kései Jancsó Miklós filmekben teljesedett ki igazán. Nem azért, mert ennyien néztek Jancsót, hanem amiatt, mert ekkor vált köztudottá, hogy megszületett két népszerűségre is alkalmas figura, ha úgy tetszik, ahhoz hasonlatos páros, mint amilyen Hacsek és Sajó. Azt már kevesebben tudják, hogy nem Jancsó az édesapjuk, ő inkább nevelőapának tekinthető. Ez a lehetőség a Csányi János által rendezett Szentivánéji álomban kezdett kibontakozni. Szerelemből született ez a produkció, sokfelől voltak a színészek, vagy egy évig is elhúzódtak a próbák. Lassan már senki nem hitt abban, hogy egyszer majd eljön a bemutató. Ezen tűnt fel igazán, hogy Mucsi és Scherer Péter, azaz Pepe, „jól állnak egymásnak.” Két mesterembert adtak. Egyikük sem végzett Színház-és Filmművészeti Főiskolát. Mucsi hosszú, Szolnokon töltött évei során kupálódott ki, segédszínészként indult az akkor az ország egyik legkarakteresebb teátrumában. Scherer a Szkéné Színházban nőtt fel, leginkább Somogyi István erőteljes színészi tréningjein edződve, az Arvisura Színház csapatában játszva.
Fenemód eltér az alkatuk, a belső énjük szintúgy. Kettősükben igencsak építenek a különbözőségükre. Már a Szentivánéji álomban is Mucsi volt a szervezkedő, a véleményét mindig odamondogató, a megsértődős, a felháborodott, a magának szinte mindent kikérő, Scherer az elesettebb, de azért pattogós, a naivan vidám, a készséges, a csetlő-botló. Mertek és mernek a falakig elmenően, időnként tán azokat is odébb tolva, harsányak lenni, egymást és a többi kollégát is inspirálóan rögtönözni, szertelen, némiképp kiszámíthatatlan tébolyt vinni a deszkákra, de akkorát, hogy az ember a haját tépi, hogy na ne, ezt már ne!!! Ugyanakkor ez az egész már annyira abszurdba fordul, olyan őrületes tempóban halmozzák a poénokat, hogy elementárissá válik. Eszelős szélsőségessége, visszafoghatatlanul megállíthatatlan nekiszabadultsága teszi jóvá, egyedivé. Ilyen két érdekesen izgalmas, ennyire azonnal megjegyezhető fickót lehet szeretni. Alkalmasak arra, hogy némiképp még ikonná is váljanak. Ha akár sokadszorra bemegy a Nézőművészeti Főiskola több századik előadására a közönség, ezt akarja látni, mint ahogy rajongott zenekara koncertjén sem maradhat el a kedvenc slágere. Megmutatják, hogy lidérces helyzeteket, undok embereket úgy ki lehet röhögni, hogy attól koldulnak. És miközben röhögünk, rendre érződik némi fájdalom is, hogy tulajdonképpen sírás helyett hahotázunk.
Mucsinak civilben is van hajlama a lógó orra, civilben is képes messzire szomorúságot árasztani. Mégis valahol a lelke legmélyén megbújik benne fantaszta módon a hit, hogy lehet jobbítani azon, amit nehezen viselünk el. Ezért tudta jól eljátszani Don Quijote-t, a nagy fantasztát, aki váltig, már-már a halálból visszatérve is hisz abban, hogy vannak makulátlanul jó emberek, a rosszal pedig mer nyíltan szembeszegülni.
Mucsi a topon van. A király beszédében, a József Attila Színházban ő az a pokróc, bárdolatlan beszédtanár, aki az elveszettnek hitt dadogó hercegből, ragyogóan beszélő királyt csinál. Leginkább a Nézőművészeti Kft. családiasan kis csapatával alkot, a leggyakrabban a szakmai otthonában, a Szkéné Színházban. Az Eleven éjszakában totális színpadi ramazuriban vesz részt, ahogy az EztRád-ban némiképp másképpen, de szintén. A Kutyaharapásban gengsztersztori paródiában tobzódik, az Elemben szívszorító, és gyakran finoman poétikus. A Karinthy Színházban, az amúgy Scherer által rendezett Piszkosak előadásában, csak az utolsó öt percben jelenik meg, akkor viszont a szerzőként, Rejtő Jenőként. Felülről, lépcsőn érkezve, elhúzott szájjal, pikírt fintorral, végignéz azon a színpadon, amin kő kövön nem maradt. Elege van ebből, de a szemében már ott a bölcs megbocsájtás is, hogy ő látta, kiismerte ezt, de túl van már e mai kocsmán. Remekbe formált epizódalakítás. Sűrítetten, töményen mond véleményt véleményt a világról. Mucsi a nagy színészek sorába lépett.
Írta: Bóta Gábor
