Miklós Franciska – akit a Budapesti Anarchista Színház Harmadik utas / Alien:operett című izgalmas előadása egyik főszereplőjeként is ismerhet a nagyérdemű – őszintén mesélt arról az útról, ami kételyekkel volt kikövezve, ám a fiatal, pályakezdő színésznő pánik helyett inkább kacsázni kezdett az útjába került kavicsokkal. Franciska beszélt a kezdeti bizonytalanságról, az önmagába vetett hite lassú felépítéséről és arról, miért gondolja, hogy a játék iránti szenvedély és szeretet tartja életben a hazai underground színházakat.
A te életedben mikor érkezett el a színház világának csábító hívása?
– A szüleim színházkedvelő emberek, tőlük származnak az első színházas élményeim. Nagyon szerettem velük menni az előadásokra, teljesen magával ragadott a közeg, a hangulat. Kamaszkoromban színjátszó körökbe jártam, azt is nagyon élveztem, a közösséghez tartozást, és a játékokat. Nem mondanám, hogy volt egy direkt hívás, a színház mindig érdekelt, és valahogy így alakult, hogy nekem itt van valami dolgom.
Rendezőasszisztensként indultál el a pályán, csak később váltál színésszé – miért?
– A pandémia után nyílt lehetőségem kipróbálni magam rendezőasszisztensként és színészként is – igaz ezt megelőző időkből is rendelkezem színházi tanulmányokkal. Kolozsváron végeztem, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház-és Film Karán, színész szakon, aztán mesteriztem a Károli Színháztudomány szakán. Amikor Kolozsváron befejeztem a tanulmányaimat, el voltam kicsit veszve és keseredve, hogy merre tovább – ugye akkor jött be a Covid is. Sokat bizonytalankodtam ezen, akkoriban úgy gondoltam, jobban foglalkoztat az elméleti része a színháznak, és jobb nekem az, ha a háttérben maradok, tanulok még elméletet, mert fontosnak tartom, és mert érdekel, de közben elkezdett hiányozni a játék. Amikor Budapestre költöztem, csatlakoztam egy csoporthoz, a TIM Stúdióhoz. Itt pályakezdő rendezőkkel készítettünk izgalmas előadásokat. Később egy workshopon ismerkedtem meg az Anarchista Színház vezetőjével, Ifj. Sebő Ferenccel, ő mondta, hogy rendezőasszisztenst és színészt is keres a csapatába. Mondtam neki, hogy én mindkettőre kapható vagyok.
Mennyire volt megterhelő a színpad mindkét oldalán egyszerre ottlenni?
– A kezdeti időszakban – úgy gondolom – helyt tudtam állni, de egy idő után viszont már elkezdtem érezni azt, hogy rengeteg energiámat felemészti a két dolog, főleg, hogy egy időszakban egyre több mindent szerveztem, és emellett egy teljesen más munkám is volt, eléggé szétszakadva éreztem magam. Eljött az idő, amikor el kellett döntenem, mibe teszek több energiát. Főleg úgy, hogy mélyen, legbelül én igazából játszani szerettem volna.
Ezek szerint inkább színészként tekintesz magadra?
– Igen, most a színészet áll hozzám a legközelebb, sok örömet okoz ez nekem, és nagyon fel tud tölteni. Az előadások után általában, bármennyire is elfáradok, nagyon felpörgött állapotban vagyok még egy jó pár óráig, és ez lendületet ad a többi napjaimra is. Mondjuk sokáig nem voltam abban biztos, hogy színész akarok-e valójában lenni, kételkedtem magamban, hogy elég jó vagyok-e. Sokáig kérdés volt számomra, főleg az egyetem elvégzése utáni időszakban, hogy a színház mely területével szeretnék foglalkozni, sok terület érdekelt és azok átjárhatósága.
Mára már rájöttem, hogy bármit is csinálunk, az egyik legfontosabb az önmagunkba vetett hit, hogy higyjünk abban, hogy képesek vagyunk bizonyos dolgokra, amiket éppen szeretnénk az életünkben. Én azt hiszem hajlamos vagyok arra, hogy elmélkedjek, terveket szőjek, és aztán halogassam, és kitaláljam, hogy miért nem valósíthatom meg, amire vágyok, de ez teljes öngól, és csak szomorúsághoz vezet. Az embernek lassan, vagy gyorsan, de össze kell szednie magát, és tenni érte. Ezt nekem valamiért évekbe telt felfogni. Ha őszinte akarok lenni, akkor az elmúlt egy évben körvonalazódott meg bennem, hogy ha játszani szeretnék, akkor határozottan álljak ki mellette, és vállaljak felelősséget magamért a továbbiakban.
A rendezés világa nem vonz egyébként?
– De igen, foglalkoztat, viszont azt érzem, hogy ahhoz még sok tapasztalatot kell szereznem a színházcsinálásban, tanulnom, játszanom, erősödnöm. Egyelőre nem érzem magamban az erőt, a képességet ahhoz, hogy összefogjak egy csapatot, de lehet, hogy nincs igazam, és ebbe is csak bele kell vágni, nem tudom, de igen, idővel szívesen kipróbálnám. Majd meglátjuk hogy alakul.
Te melyik fajta művész vagy? Aki a próbák elején pánikol, aki hullámzik, vagy akinek a próbahéten gyűlik meg a baja saját magával?
– Én az a fajta vagyok, aki az elején mindig szenved kicsit és feszül. Aztán keresgélek, ráérzek valamire a szerepben, kezdek felengedni, és akkor jobb lesz a főpróbahétig. Élvezni szoktam a próbákat, a közös gondolkodást és keresést, ott viszont – ugye a véghajrában – elkezdek megint izgulni. De ez úgy működik, hogy a karakterek mindig alakulnak, előadásról előadásra. Mindig eszébe jut az embernek valami, hogy mit csináhatna másképp, vagy éppen mit nem sikerült úgy átadni, ahogy tervezte, vagy elvárta magától, és egyik előadáson sem lesz ugyanolyan a karaktere. Az nem egy jó út, ha kiforrottnak érzi az ember a szerepét, mert akkor nincs hova fejlődnie. Mindig meg tudnak jelenni a karakternek akár nagyon apró, árnyalatnyi új színei, rétegei, ha foglalkozunk vele. A magánéleti negatív vagy pozitív energiákat is nagyon jól a javunkra lehet fordítani, és belevezetni az előadásba, így ahelyett, hogy elvinné a fókuszt és a jelenlétet, pont hogy sűrítheti azt. De bármikor lehetnek elakadások és új kérdések, szóval összességében bármikor meggyűlhet az ember baja saját magával és a szereppel.
Mi a motivációja egy magyar művésznek a hazai underground színházi közegben?
– Szerintem a játék iránti szenvedély és szeretet. Nekem biztosan ezek. Nagy szabadság van ezen a színtéren, és foglalkozhatunk olyan témákkal, amelyek érdekelnek, ez igaz, de nem tudom milyen kőszínházban, és ott mi tapasztalható, mert nem voltak kőszínházi munkáim eddig. Meg, ami még fontos, az a közösséghez való tartozás, ahol mély barátságok alakulhatnak ki, legjobb érzés olyan környezetben lenni, ahol hasonló stílusú, gondolkodású emberek vesznek körül.
Melyik darab formált a legtöbbet a gondolkodásodon?
– Úgy gondolom, hogy mindegyik munkám formált és formál rajtam – ettől szép. Nem biztos, hogy ki tudnék emelni egyet, meg nincs is olyan sok játéktapasztalatom még. Mindegyik másképpen formál, tanít, és új helyzetekbe rak. Ez egy folyamat. A workshopok hatását is meg szeretném említeni itt. Más perspektívát adnak, másképp fejlesztenek. Bár igazából kilépsz a komfortzónádból így is, úgy is.
Mi az, amit a pályád kezdetekor elképzelni sem mertél és most mégis természetes számodra?
– Bármilyen viccesen és ellentmondásosan hangzik, de az, hogy mindenféle kerülőút ellenére a színészet fog a leginkább foglalkoztatni, és valóban játszani fogok előadásokban. Emlékszem, még tizenévesen, amikor elmentem színházba, azon gondolkoztam, hogy úristen, milyen nagy dolog ez, és hihetetlen, amit a színészek művelnek, meg, hogy szélsőséges érzelmeket fejeznek ki, ordítanak, sírnak, és milyen energikusak. Hogy csinálják? Mostmár sok mindenről azt gondolom, hogy én is képes vagyok rá. Nem arról van szó, hogy ne lennének szorongásaim, de ezeken az emberek, előadások, workshopok, és az a színházi közeg, amit ismerek, ahova tartozok, a mai napig sokat tud dobni. Szóval állok elébe a fejlődésnek és a rám váró kihívásoknak.
