Azóta figyelem, mióta először meghallottam a Félkegyelműben, a Háború és békében majd a Liliomban a felcsendülő zenéjét. Nem megszokott, a nagy tudás mentén letér az útról és van benne valami arcátlan. Mester Dávid alkalmazott zeneszerzőként végzett a Zeneakadémián, 7 éve dolgozik a Vígszínházban, mint zenei vezető, karmester, tavaly zongora mesterdiplomáját is megszerezte. 28 évével túl van 100 elvezényelt és 500 lejátszott előadáson.
Emlékszem, mikor 4 évvel ezelőtt megkérdeztem, miért nem választottad a koncertzongorista utazós életét, akkor azt mondtad, egyrészt azért nem, mert nem tudsz annyira zongorázni…
Ez a mai napig így van! (nevet) Bár most már van róla papírom, hogy elvileg tudok, a nyáron mesterdiplomát szereztem, zongoraművész lettem. Amúgy, a diplomakoncertem anyaga is egy álom megvalósulása volt. Már 5 évvel ezelőtt mondtam professzoromnak, Nagy Péter Liszt Ferenc-díjas zongoraművésznek, akinél végeztem a Zeneakadémián, hogy ezeket a darabokat szeretném játszani majd a mesterdiploma koncertemen.
Melyek ezek a darabok?
Dvořák: 2. (A-dúr) zongoraötös, op. 81 és J. S. Bach: 6. (d-moll) angol szvit, BWV 811. Dvorak zongoraötöse számomra a zongoraötös irodalom csúcsa. Minden szempontból tökéletesnek tartom. A Bach meg egy nagy lélegzetvételű mű, amely önmagában tökéletes. Ez egyfajta bizonyítás is volt, hogy meg tudom ugrani. Azt a mentális fáradtsági szintet, amely rám jött a Bach közben… nos ritkán tapasztaltam. Stravinsky zongoraversennyel zártam a diplomát. A neoklasszicista korszakában született zenéje igen bonyolult. De nemcsak magamért izgultam, hanem a zenekar miatt is, akik kísértek, hisz szinte mindegyikőjükkel van személyes kapcsolatom. Ez a fajta zongorázás, amelyet ez a mű igényel, – úgy érzékeltem – sok zongoraművészt egyébként nem érdekel. Hogy miért? Mert a zongorázásból engem nem maga a zongorázás érdekel, s ezt is tanultam Nagy Pétertől. A személyiségem például egyáltalán nem passzol ahhoz, hogy Chopint, Csajkovszkijt, vagy Rachmaninovot játsszak, holott a zongoraversenyek kapcsán rögtön ezek a zeneszerzők jutnak a közönség eszébe. Az én játékomból sokszor úgy vélem, hiányzik a hajlékonyság, hogy azok a darabok úgy szóljanak, ahogy kell. Mindig is a XX. század állt közelebb és persze Bach, mert Bachot csak precízen, kimérten, és dekára pontosan érdemes játszani és ezzel imádok időt tölteni. Tanár úr mindig meg volt lepődve, hogy nekem a nem kézre álló ujjrendek magától értetődőek és jobban is mennek.
A személyiséged visszaköszön a zongorajátékod technikájára?
Hogyne. Ahogy az igazságérzetem sem ismer sokszor határokat. Az életemben is szeretem tudni, hogy mi van, és hogy van. Erre már ráment jónéhány kapcsolatom. Ezeket a kapcsolati csalódásokat persze mindenesetben igyekszem később kifogalmazni magamból a zeneszerzés vagy a zongorázás által. Muszáj úgy élnem az életemet, hogy az tudatosan fel legyen építve. Az életembe az improvizációs dolgok nem igazán férnek bele. Nem szeretem a levegőben lógó és nem egyértelmű dolgokat.
Úgy élnéd az életedet, mintha egy kottából játszanál?
Nem feltétlenül, de közelítesz. Szeretek előre felkészülni bizonyos dolgokra. Édesanyámtól tanultam, hogy mindig a következő elénk gördülő problémát oldjuk meg.
A tehetség és az improvizálás nem jár kéz a kézben?
Annyiban, hogy az én tehetségemmel előfordul, hogy sokszor a határidők hozzák meg. Adrenalin, stressz, nem alvás, szorongás. Ez termeli nálam a tehetség faktort…
A színházban hogy kamatoztatod azt a szintugrást, amit a zongoraművészeted fejlődése hozott magával?
Régen voltak fenntartásaim műelemzéseknél, illetve azok zenei megfogalmazásainál, de lehet, hogy ez ellentmondásként hangzik, de a színház falain belül előre gondolkodóbb lettem. Egy nagyon komoly rendszert szeretek kitalálni egy-egy darabhoz. Azok határait ugyan hajlandó vagyok kitolni, de csak minimálisan. Mára sok egyéb feladatom is lett, ugyanis találkozásunk óta sok élőzenekaros darabot csináltunk. Rendszeresen vezényelek és hálás vagyok a sok segítségért, amit a Vígszínháztól, karmester ismerőseimtől, valamint a zenekar tagjaitól kaptam, hisz velük, rajtuk, általuk gyakorolhattam és tanulhattam. Így a karmesterség is komoly teret kapott az életemben. Az álmom az, hogy szeretnék ne csak színházi zenéket vezényelni.
Mióta nem találkoztunk, két kategóriában is díjat nyertél a MÜPA zeneműpályázatán, a Négy félresiklott szerenáddal, és egy Tolsztoj mesével, az Aranykulcsocskával.
Az Operaház a MÜPÁ-val közös produkcióként 2024-ben be is mutatja az operámat. Ez egy kisregény adaptáció, Tolsztoj Aranykulcsocskája, ami tulajdonképpen az orosz verziója Pinokkió történetének. Egyik különlegessége, hogy hat nyelven játszódik, olaszul, franciául, spanyolul, magyarul, oroszul és latinul is énekelnek benne. Ifj. Vidnyánszky Attila fogja rendezni. Ez nem véletlen, hisz mikor felvetettem neki, hogy kamaraoperával lehet pályázni a versenyre, az ő ötlete volt, hogy egyik kedvenc meséjével induljak. Ez most egy nagy fordulópontja az életemnek és Attilának is, hisz ez egy érdekes kísérlet, mert neki, mint prózai színházrendezőnek is ez lesz az első opera rendezése.
Mi bizsergetné meg a szívedet a jövőre nézve?
Nagyon sok mindent kipróbálnék még. Ez a vezénylés azért izgat… Úgy gondolom a karmester feladata is egyfajta tanítás. Végig gondoltam, hogy ezalatt a három és fél év alatt, amióta együtt dolgozunk a zenekarral, hova jutottunk, hova fejlődtünk együtt és szinte mindenféle műfajban meg tudjuk szólaltatni magunkat, legyen az jazz, operett, kuplé, sanzon, musical, vagy operarészlet. Az is megbizseregtetne, ha tanítanék. Az ehhez való ragaszkodásom nem változott semmit, de akár a nulláról s szívesen felépítenék egy szimfonikus zenekart. Mindkettő nagyon szép feladat. Ugyan tanítottam a Színművészeti Egyetemen két évet, zeneírást, olvasást, kórust és zenész színházi elméletet két osztálynak. De ez színház…
Nem lehet, hogy kezdesz egy kicsit fordulni a klasszikus zene irányába?
Volt egy nagyon különleges érzésem a Vígszínház szilveszteri gálakoncertjén, amikor be tudtam tenni olyan részleteket, – Sámson és Delila duettjét, – amit kimagasló énektudású színészeink, Radnai Csilla és Wunderlich József, nagyon magas színvonalon meg tudtak valósítani a színház zenekarával. Ez a csoda egy prózai színházban történhetett meg két prózai színész előadásában. Ez új dolgokat mozgatott meg bennem.
A „vígbéli mag” megmaradt az életedben?
Hogyne, ezek igazi barátságok – Ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsey H. Miklós, Kovács Adrián – de a színházból ide kell sorolnom Szilágyi Csenge barátságát is.6 igazán fontos barátot tartok számon az életemben. Sokfelé megfordultam és fogok is még, remélem, de mindig a mag örök., ahogy a Vígszínház is. Ők a barátaim maradnak. Nagyon ragaszkodom hozzájuk. Mindig kisegítjük egymást. Ez természetesnek hangzik, de ma már a társadalmat figyelve, talán ez nem is annyira természetes.
Milyen az az érzés, amely elborított, mikor vezényelted a Sámson és Delila részletét?
Hasonló, mint mikor két kategóriában nyertem a pályázataimmal, és rádöbbentem, hogy úr isten, lehet, hogy zeneszerző vagyok! Aztán az a sok ember a Zeneakadémián, a diplomakoncertemen, akik végig azért drukkoltak, hogy nekem sikerüljön, hisz zongoraművész leszek aznap este! Micsoda háromszáz ember összegyűlt szeretete volt! Vagy a professzorom aznap esti szavai, nem múlnak el olyan gyorsan. Szerencsére. Nagyon sok mindent hordok magammal, mondatokat az Egyetemről előző professzoraimtól, mindig élesen élnek az elmémben, mikor dolgozok. Ahogy ennek az operarészletnek is kitartott a sikere. Pedig mi előzte meg! Az ötlettől a megvalósulásig, annak minden pontjánál való jelenlétig, mennyi minden történt. Kutyasétáltatás közben kitaláltam, felhívtam, akiket érintett, megszereztem a kottát, elküldtem, hogy hallgassák meg, kinyomtattam a partitúrát, bepróbáltam, felpróbálták a ruháját, a nézők megvették a jegyet, ott a közönség, és ott van az a pár perc, amiért mindez történik. De megéri, különösen az a csönd, az a feszült 4-5 másodperces csönd a kitörő taps előtt, amely 1200 embertől jön a Vígszínházban! Ez intenzíven bennem él, és semmihez sem hasonlítható. Ez az út nagyon izgalmas. A saját határaim állandó feszegetése pedig természetes. Ez adja nekem mindig az új erőt.
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Rátonyi Gábor
