A Szedjetek szét előadásában szinte tényleg szétszedik, szanaszét nyaggatják egymást a szereplők. Nyughatatlanságukban nem férnek a bőrükbe. Izegnek-mozognak, hangoskodva harsányak, hajba kapnak. Iparkodnak valahogy megélni, létezni, szeretni.
Jókora ramazurit látunk. Telivér játéktól él-pulzál a színpad. Kapásból az isztriai tengerparton találjuk magunkat, ahol a 70-es években, rekkenő hőségben, egy vajdasági jazz banda szállodában iparkodik szórakoztatni a vendégeket, és elviselhetővé tenni a saját életét. Jó figurák, fancsali képű fazonok. Szabadszájúak. Teli pofával káromkodósak. Tessék-lássék zenélnek csak. Érezhetően elegük van sok mindenből, tán saját magukból is. Fura fintorokat vágnak, amikor zenélnek. De gyakran inkább leállnak. Szövegelnek. A másikat szapulják. Mind felemeltebb hangot használnak. Perpatvaroznak, ahogy belefér.
Nem találják a helyüket
Magas vérbőségű életkép. Ilyenekből áll össze, vagy éppen marad mozaikos, a Zentai Kamaraszínház produkciója, a Városmajori Szabadtéri Színpadon való vendégjátékon, amihez Domonkos István vajdasági író, költő, aki aztán Svédországban élt, A kitömött madár című regényéből, életéből, használtak fel motívumokat. Nem véletlenül kerül gyakran szóba, a nálunk is sajnos manapság igen gyakori dilemma, hogy menni vagy maradni? Az, hogy mennyire jó vagy nem jó otthon, és milyen elviselhetetlen másutt, vagy, hogy itt se jó, ott se jó, meg amott sem. Ezek az emberek nem találják a helyüket. Nemigen tudnak magukkal mit kezdeni. Kallódnak, és persze ezt érzik, emiatt idegzsábák. Hamar a plafonon vannak. Önsorsrontók és mások sorsának is rontói, miközben azt érzik, hogy az ő sorsukat ugyancsak rontják piszkosul. És nyilván ez is igaz. Ha úgy tetszik, keleti típusú figurák, délies beütéssel, felturbózott vérmérséklettel és egóval. Boldogulni nehezen, alig-alig tudó kisemberek. Balfékek. Roppant nyersen beszélnek, de szavaikból mégis némi költőiség árad, ami nyilván főleg az íróból ered, aki meg is jelenik a színen. László Roland adja. Időnként feltűnik, érzékeltetve, hogy ő meséli el a történeteket, amik megelevenednek.
Nem az élet főszereplői
Az alakjai igyekeznek másokat kihasználni, de ez sem megy nagyon nekik, őket valószínűleg még inkább kihasználják. Azt is mondhatnám, hogy nem az élet főszereplői. Többen azonban vágynának rá közülük, hogy azok legyenek. A főkolompost, Pálfi Ervin adja. Ímmel-ámmal húzza a zenekarban mások nótáját, de végül az ő „nótáját” is alaposan elhúzzák, lelövi egy hozzá hasonlóan balfék rendőr. Drogcsempészettel is foglalkozik ugyanis, amennyire tőle telik. Nem állítható, hogy nagymenő a szakmában. Tán „kismenőnek” is csak ő hiszi magát. De felvág. Ő a főhangos. Ám azért ő is csóró. És tulajdonképpen a küszködésével, teszetosza ügyetlenkedéseivel, enyhe simlisségével, azzal, hogy nagyképűsködik, de még annak sem igazán sikerül látszania, szerethető, ahogy a többiek is, mind-mind. Mediterrán vidéken élnek, mégsem járnak az élet napos oldalán. Soha nem elégedettek azzal, ami van, de valószínűleg túl sok okuk nincs is erre.
Lelkükből leledzik, amit csinálnak
A kis társulat tagjai jókora odaadással, és meglehetős összeszokottsággal, látható élvezettel játsszák őket. Eléggé egyértelmű, hogy sok tekintetben magukról, a környezetükről is szó van. Lelkükből leledzik, amit csinálnak. A kisebbségi létükből is fakad.
Mezei Kinga rendező, aki zentai születésű, de Magyarországon volt a Bárka Színház és a Stúdió K tagja is, úgy tűnik hazatalált azzal, hogy nem könnyű körülmények között, egy tízezer fős városkában, falatnyi színészcsapattal, melynek tagjai mindenesek, díszleteznek, kellékeznek, öltöztetők, ügyelők… csinál színházat. Maga is játszik, de díszletet is régóta tervez. A családias, baráti jelleg kitetszik a produkciókból. A nyár elején, a kisvárdai fesztiválon, az ő rendezésében, ugyancsak a zentai társulattal, láttam a Hangyabefőtt című filozofikus, felnőttek számára is tartalmas mese előadását, ami szintén arról is regélt, hogy temérdek kaland árán ugyan, de valahogyan mindenképpen haza kell találni. És hát a haza fogalmának meghatározása kisebbségben nyilván még nehezebb, mint a mi esetünkben. Ez a produkció, ez a társulat azt jelzi, hogy akik csinálják, legalább időlegesen hazataláltak. Az említetteken kívül, Mészáros Gábor, Virág György, Hajdú Tamás, Szilágyi Áron, Vilmányi Benett, Dedovity Tomity Lea, Verebes Judit egyaránt szívet-lelket, apait-anyait beleadnak a játékba. Miközben azt játsszák, hogy állandóan veszekednek, lerí róluk, hogy kedvelik egymást, összetartó csapatot alkotnak, egy húron pendülnek. Ondraschek Péter díszlete, Janovics Erika jelmezei játékosan humorforrásként is szolgálnak. A dramaturgi munkát Oláh Tamás és Mezei végezte.
Némiképp szertelen, olykor ötletrohamoktól diribdarabjaira eső, majd újra összeálló, virgonc, élettel, fájdalommal, kesernyés humorral átszőtt előadás, amit annyi szeretettel fogadott a Városmajorban a közönség, mint amennyivel készült.
