Három nő történetén keresztül beszél az anyaság dilemmáiról Nagy Borbála első nagyjátékfilmje, a Mambo Maternica. A rendezővel döntésekről, szégyenről és szabadságról beszélgettünk.
Berlin, Párizs és Budapest. Három város, három női sors – és egy közös kérdés: mennyire a sajátunk az anyaságról szóló döntés?
Nagy Borbála neve már rövidfilmjeivel is ismert lett a nemzetközi fesztiválokon. A Pannónia dicsérete (Land of Glory) elnyerte a Német Rövidfilmdíjat és a Friss Hús fesztivál fődíját, a Minden rendben pedig szintén jelentős nemzetközi visszhangot kapott. Most azonban új fejezet kezdődött: elkészült első nagyjátékfilmje, a Mambo Maternica, amely három nő történetén keresztül vizsgálja a gyerekvállalás, a gyermektelenség és a társadalmi elvárások kérdését.
A rendezőt a film elkészültéről, a saját dilemmáiról a témával kapcsolatban, illetve arról kérdeztük, hogy vajon létezik-e valódi szabad döntés az anyaság kérdésében.
Ez az első nagyjátékfilmed. Volt benned félelem, hogy most derül ki igazán, mit tudsz rendezőként?
– Ez mindig egy félelmetes dolog. Szerintem minden film az – a rövid is, a nagy is. A nagyjátékfilm talán azért ijesztőbb, mert nagyobb léptékű: több pénz, nagyobb felelősség és több figyelem jár vele. De a félelem attól még nem szabad, hogy visszatartson attól, amit csinálni szeretnénk. Az autóvezetéssel is hasonlóan voltam. A félelem tudja blokkolni az embert – úgy lehet ezzel megküzdeni, ha ellenállunk ennek a blokkoló erőnek.
Rövidfilmjeid komoly nemzetközi visszhangot kaptak. Ez inkább megnyugtatott, vagy nyomást helyezett rád?
– Mindkettő. A rövidfilmek sikere segített abban, hogy létrejöhessen a nagyjátékfilm. Könnyebb megnyitni a finanszírozási forrásokat, ha már van bizalom az irányodba. Ugyanakkor ezzel együtt megjelenik egy elvárásrendszer is. Az ember érzi, hogy most már figyelnek rá, és ez nyilván nyomást is jelent.
Mennyi energiát vesz ki az emberből, amikor beül a rendezői székbe?
– Rendkívül fárasztó munka, persze közben nagyon szeretem. Őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogy mást csináljak. Ha mégis mást kellene választanom, valószínűleg valami teljesen más irány lenne: egy farmon foglalkoznék növényekkel és állatokkal.A másik dolog, ami mindig érdekelt, az a nyelvészet – imádom a nyelveket és a nyelvi rendszereket.
A film három különböző női sorsot mutat be. Volt olyan pont, amikor rájöttél, hogy a történet valójában rólad is szól?
– Inkább úgy mondanám, hogy a saját dilemmáimból indultam ki. A személyes dilemmákból próbáltam eljutni az univerzális kérdésekig. Egyik karakter sem én vagyok egy az egyben, de mindegyikben van valami belőlem. A saját kérdéseimet és bizonytalanságaimat is beletettem a filmbe.
A film egyik fontos üzenete az ítélkezésmentesség. Rendezőként mennyire lehet valóban semlegesnek maradni egy ilyen érzékeny témában?
– Nem is biztos, hogy semlegességről van szó. Inkább empátiáról. Próbálok érzékenyen viszonyulni a karaktereimhez, és elfogadni, hogy hibáznak vagy rossz döntéseket hoznak. Történhet egy pillanatnyi ítélkezés, de utána igyekszem visszatérni az empátiához. Végső soron minden döntés mögött ott van egy történet, amit meg lehet érteni – még akkor is, ha nem értünk vele egyet.
Ha a film három városa – Budapest, Párizs és Berlin – nők lennének, milyen anyákként írnád le őket?
– Budapest számomra egy nagyon hagyományos anya, aki védelmez, de talán egy kicsit túl is félti a gyerekeit. Párizs teljes káosz. Inspiráló, dinamikus személyiség, de néha önző és kiszámíthatatlan. Berlin pedig egy hippi. Egy természetközeli, szabadságszerető figura, aki már kora reggel jógázik, és valószínűleg így neveli a gyerekeit is.
Szerinted létezik valódi, társadalmi nyomástól mentes döntés az anyaság kérdésében Európában?
– Szeretném hinni, hogy igen – legalább individuális szinten. De valójában mindannyian társadalmi közegben élünk, így teljesen leválni róla nem lehet. Ami fontos, hogy tudatosítsuk: a külső elvárások hatnak ránk. Sokszor már nem is kell, hogy valaki kívülről nyomást gyakoroljon. Annyira internalizáltuk ezeket az elvárásokat, hogy már mi magunk nyomasztjuk önmagunkat ezekkel. Amikor pedig az ember rájön, hogy egy belső hang talán nem is a sajátja, hanem valami, amit csak nagyon sokszor hallott – az a legfontosabb felismerés.
A film többnyelvű. Így könnyebb megbirkózni az intimitással?
– Az anyanyelv mindig mélyebbre megy. A tanult nyelveken is ki tudunk mondani intim dolgokat, de az anyanyelvünk szavai sokkal erősebb érzelmi kötődést hordoznak. Én például már annyira régóta élek Németországban, hogy a német nyelv is sok érzelmet hordoz számomra. De természetesen a magyar az a nyelv, amelyhez érzelmileg a legerősebben kötődöm.
Táncos családból érkeztél. Voltak olyan jelenetek, amiket inkább koreografáltál, mint rendeztél?
– Igen, különösen a hosszú snitteknél. Nagyon szeretem az egyben felvett jeleneteket, mert a színészek végig tudják élni az érzelmi ívet. Persze ez fizikailag és mentálisan is fárasztó – egy 15-20 perces jelenetet újra és újra végigjátszani komoly munka. Cserébe az érzelmek sokkal természetesebben tudnak megszületni.
Ha egy húszas éveiben járó nő odalépne hozzád a vetítés után, aki éppen a saját démonjaival küzd, mit szeretnél, mit mondjon neked?
– Tegnap Pécsen volt egy vetítésünk, és odajött hozzám egy fiatal nő, aki elmondta, hogy ő tudatosan gyermektelen. Mesélt arról, mennyi véleményt kap a környezetétől: hogy majd meggondolja magát, vagy hogy egyszer megbánja. Nagyon ritka, hogy ezt a döntést egyszerűen elfogadják. Én annak örülök, ha ezekről a történetekről beszélni kezdünk. A film csak három sorsot mutat meg a sok közül, de ha a beszélgetések során új történetek is előkerülnek, akkor már megérte. Amikor ez a téma kicsit elkezd része lenni a közbeszédnek, talán akkor majd érzékenyebbek leszünk egymás felé – ebben szerintem még van hová fejlődnünk.
