Boldogsághormon cunami a Macskák, vitalitás özön, amibe költői szépség, melankólia, némi fájdalom vegyül. A színpadi történések, a mozgalmas képek, amik fergeteges táncokból, parádés jelmezekből, egy elhagyatott ódon színházat idéző díszletből tevődnek össze, szinte leáradnak a színpadról, és mámoros állapotba hozzák a nézőket.
Mindez lehetne már poros, avíttas, a fellépők és nézők már egyaránt beleunhattak volna az emberi tulajdonságokat megtestesítő macskák báljába, nagy zenés-táncos bulijába, de nem és nem, a Macskák hazai sikere magabiztosan menetel tovább. A hétvégén volt 40 éves a Madách Színház előadása. Ezzel a produkcióval kezdődött a jobbára musical színházzá válása az addig főleg prózát játszó teátrumnak. Ahogy Szirtes Tamás igazgató, rendező, aki az ősbemutató után elsőként szerezte meg jókora ügyességgel a darab játszásának jogát, fogalmazni szokott, meg kellett tanulniuk, hogy a zenés színház fáj a színészeknek, a táncosoknak, és ironikusan ehhez azt is hozzáteszi, hogy a többi színpadi műfaj pedig fáj a nézőknek.
A nem erre trenírozott színészeknek bizony sajgott akár minden testrészük, amikor az átlagosnál sokkal hosszabb próbaidőszakban Seregi László, az Operaház koreográfusa, aki több világjáró balettprodukciót csinált, elkezdte betanítani nekik a táncokat, amelyek annyira fantáziadúsak, karakteresek, élettel teliek, úgy macskásak, hogy közben nagyon emberiek, és nem öncélúan bravúrosak, hanem fölöttébb kifejezőek, hogy nyugodtan ki merem mondani róluk, zseniálisak. Feltöltik energiákkal a fellépőket, megadják a produkció olykor veszett tempójú lendületét, de segítik a lelassulást is, ha éppen arra van szükség.
Sajnos sokszor látok faarcú táncosokat az Operaházban, akár egy-egy forradalmi, háborús jelenetben is, gyakran inkább a lépéseikre, ugrásaikra, forgásaikra koncentrálnak, elfelejtik átélni a szerepeiket, ezért marad akár totálisan kifejezéstelen az arcuk. Seregi balettjeiben ez soha nem volt így, ő a táncosaitól mindig megkövetelte a színészi átélést, és nem csak a szólistáktól, hanem a karban tevékenykedőktől, a leghátul lévőktől is. A halála után láttam már szétesett produkcióját, lanyhuló teljesítményekkel, így különösen kiadós öröm, hogy a Macskák meglehetősen jó állapotban van, ami nyilván a betanító balettmester, Sárközi Gyula munkáját is dicséri. A táncosok arcán akkor is komoly érdeklődés, akár rakoncátlanul szemtelen, kölykös kíváncsiság tükröződik, ha éppen a földön ülnek, és mások jeleneteit figyelik.
Fellépőkből csaknem háromszázat „fogyasztott” a négy évtized alatt a produkció, akikből a jubileumi, igencsak ünnepi előadáson, megszámlálhatatlanul sokan felléptek, fekete, Macsák 40 feliratú póló volt rajtuk, vagy saját fekete ruhájuk, ezzel, no meg sokszor az életkorukkal, voltak megkülönböztethetők azoktól, akik most is játsszák a szerepüket. Ők Vágó Nelly még mindig káprázatosnak ható, szín-és forma „orgiát” mutató jelmezeiben pompáztak. Götz Béla díszlete patinás színházbelsőt formáz, sugárzik belőle a meghitt ódonság hangulata, miközben kellő mozgásteret biztosít a szereplőknek, akik élnek is a lehetőséggel. A virgonc fiatalok és a seniorok egymásnak passzolják a „labdát”, egy-egy dalt akár részleteire bontva, egymás után, vagy közösen énekelnek, ugyanez vonatkozik a táncokra is. Ez azonkívül, hogy mindig jó móka, megható pillanatok sorát is eredményezi, hiszen az egykori szerepükbe villanásnyi időre visszatérő művészekről magukról is lerí a meghatottság, ahogy a közönségről is, melynek tagjai szintén visszamerengenek régi szereposztásokra, és meg-megörülnek egy újabb és újabb fellépőnek, akiket a kitett színlapon csak meglepetésvendégekként tituláltak. Így tényleg meglepetés, hogy ki toppan már megint be a deszkákra. Weil Róbert mellé, aki az idős macskát, Tust adja, jön még Hirtling István és Szolnoki Tibor. Szolnoki mellé, aki Gastrofar George, érkezik Hirtling. Bajza Viktória Grizabella, hozzá egész csapatnyi színész, Bencze Ilona, Gallusz Nikolett, Malek Andrea, Nyári Szilvia, Koós Réka, Kováts Kriszta jön. Az is fantasztikus, ahogyan egyénileg énekelnek kicsit, és az is, ahogy közösen, valósággal megsokszorozva az erejüket, kipirosult, szenvedélyes arccal, áradó hanggal, T. S. Eliot megzenésített verseit Romhányi József remek fordításában zengve.
Nem tudom leírni a csaknem ötven vendég fellépő nevét, de a jubileumi előadás „rendes” szereplőgárdája feltétlen álljon itt. Mező Zoltán, Bakó Máté, Ambrus Ákos, Kisfaludy Zsófia, Molnár Gyöngyi, Kiss Ernő Zsolt, Berényi Dávid, Zsitva Réka, Sándor Dávid, Sánta László, Baksa András, Simon Boglárka, Szűcs Enikő Flóra, Nagy Attila viszik tovább méltó módon a stafétabotot, Zádori László őket is inspiráló, invenciózus vezényletével. Az előadás végén még a nagy táncművész, Szakály György is megjelenik, és tesz néhány varázslatosan mágikus mozdulatot. A hatalmas ováció, álló vastaps közben lemegy a nézőtéri világítás, és bejátszanak néhány villanásnyi felvételt abból, amilyen ihletetten Seregi próbált, és néhány gondolatát is hallhatjuk a darabról. Azt is mondja, hogy az ilyen sokszor játszott produkció fáradttá, rutinosan gépiessé válhat, el tud „macskásodni”.
De szerencsére a Macskák előadása meglepően friss, erőteljes, továbbra is kivívja a nézők szeretetét, sőt imádatát, életet követel magának a deszkákon.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Madách Színház / Jardek Szabina
