Folyamatosan nevetünk, sőt gurgulázva röhögünk a Ma este felnövünk előadásán a Centrál Színházban. És közben azért el-elmélázunk azon, hogy milyen hamar eliramlik az élet, ami nem is olyan, mint ahogyan azt elképzeltük.
Kezdetben felnőtt színészek rosszcsont kölykökként egy általános iskola osztálytermében ugarabugrálnak, randalíroznak, perpatvaroznak, borsot törnek egymás orra alá. Nem bírnak magukkal, olyan mintha örökmozgók lennének, képtelenek leállni. De már ekkor megsértődnek, megbántódnak, látványosan elkámpicsorodnak, kicsit már ebben korban is fáj nekik az élet, miközben dúl bennük az energia, féktelenek, valósággal be akarják habzsolni a világot.
Ezt tette Londonban egy végzős színészosztály is, melynek tagjai együtt maradtak, és 2014-ben bemutatták a Ma este megbukunk című darabot, ami azóta is megy, és több mint 30 színház tűzte műsorára. A Centrál Színházban is hamarosan láthattuk, ahol szintén levehetetlen a repertoárról. Ebbe a darabba az ifjú színészek belejátszhatták mindazt a bénázást, amiben kezdőkként részük lehetett. Premierre készül egy amatőr színtársulat, melynek részvevői igencsak ügybuzgóak, ám a szakmai felkészültségük meglehetősen csekély. Ez is közrejátszik abban, hogy ami csak lehetséges, minden elromlik, szórakoztatóan balul ütnek ki a dolgok. Nem csak a darabban, hanem a valóságban is tobzódnak a félreértések, vagy akár a félrelépések, a bohózati szituációk a tébolyig fokozódnak. A színészek csúcsra járatják magukat, komédiáznak, ahogy belefér, halálra élvezik, amit csinálnak, nem férnek a bőrükbe, és ezt persze a nézők is abszolút szeretik, röhögés orkánokkal, nyíltszíni tapsokkal honorálják.
Az egykori londoni ifjoncok, Mischief Company néven azóta is együtt vannak, és annyira sikeresek, hogy London három színházában is játszanak, és saját tévésorozatuk is van a BBC One-on. Ők tartották Henry Lewis, Jonathan Sayer, Henry Shields komédiájának ősbemutatóját, ami ezt követően egy évvel már meg is érkezett a Centrál Színházba. Ráadásul ugyanúgy, mint a Ma este megbukunk esetében, az eredeti stáb vitte nálunk is színre, Kirsty Patrick Ward a rendező, Fly Davis a díszleteket, Roberto Surace a jelmezeket tervezte. Elvileg minden ugyanolyan, mint Londonban, a látvány és a színpadi cselekvések egyaránt, miközben a színészek egyénisége nyilván valamennyit módosít a játékon, teljesen egy az egyben azért nem lehet másolni az eredetit.
Az eredmény azonban most is üdítő. Kezdeti kis döccenők után, amikor fel kell vázolni, hogy ki kicsoda, mi az alaphelyzet, nekilódul a gyerekkortól a kiábrándult felnőttlétig elmenő játék, és a második részben végképp fergetegessé válik. Egy este tényleg az orrunk előtt nőnek fel a szereplők. Látjuk őket patinás középiskola diákjaiként, a szerelmet, a véleményformálást, kissé már a felnőttlétet próbálgatva, némiképp hőzöngve az iskola, a világ meg egymás ellen, vonzódások és taszítások sorozatában, még fölöttébb kíváncsian. De azért már van olyan is, aki megkeseredett. Rada Bálint Simon, a csúnya fiú, a kétbalkezes balek, akit lekezelnek, kigúnyolnak, nem talál magának csajt, partnerkapcsolat helyett legfeljebb barátságot ajánlanak föl neki. A többiekben, bár ők is el-elbizonytalanodnak, azért még dúl az önbizalom, és telis-tele vannak tervekkel. Ekkor sem szűnik meg egymás froclizása, fantáziadús zrikálása, tetőfokára hág a gunyoros szurkapiszkálódás.
Az osztálytalálkozó is ebben a hangulatban indul, a múlt évődő felidézésével, annak konstatálásával, ki hogyan néz ki jó néhány év elteltével, és annak firtatásával, hogy ugyan már, mire vitte? Persze beindul a füllentés, a nagyzolás, a dolgok megszépítése. Az Ágoston Katalin és Fehér Tibor által alakított házaspár a boldog, kiegyensúlyozott megállapodottság mintapéldányainak igyekeznek magukat feltüntetni, gyerkőcökkel, biztos egzisztenciával. De aztán kiborul a bili. Elszabadul a pokol. Veszekedés „áriák”, duettek, triók”, „összhangzatok” garmadája következik, pontos kidolgozottsággal. Röpködnek a poénok. A színészek élvezettel adogatják és csapják le a „labdát.” A tébolyult bohózati szituációk közepette, villanásokra érzékeltetik, hogy azért tragédiába is torkollhatnának az események, mert tulajdonképpen senki nem ilyen lovat akart. Schmied Zoltán Spencer, az iskolában kimondottan képességesnek tűnt, de ő az, aki nem vitte semmire, egy állatkereskedésben dolgozik és magányos. Földes Eszter Moonja jó nő, jó állással, de, ha alaposan megkapirgáljuk, ő sem a boldogság csimborasszója. Trokán Nóra olyan szerepben toppan be, ami igencsak meglepetés. Mészáros András ugyancsak öreg diákként, idétlen viccelődések közepette jár osztályteremről osztályteremre. Végül olyan dupla csavar következik, amit nem illik előre elárulni.
Aki fenemód jól akar szórakozni, de nem teljesen tartalmatlanul, annak érdemes megnéznie milyen, amikor egy estébe sűrítetten felnövünk.
Írta: Bóta Gábor
(fotók: Horváth Judit)
