Szalontay Tünde testi-lelki oknyomozást tart önmagában legalább annyira mint a világban. Mint a jelmezének különböző rétegeit, úgy fejti le magáról mélyre hatoló emlékeit, traumáit, a továbblétezés érdekében.
Meztelenre vetkőzik átvitt értelemben. Közszemlére teszi ami fáj neki. Sötét titkot fejt fel. Olyat ami gyerekkora óta nyomasztotta, zavarta. Érezte, hogy valami nincs rendben, de ő sem tudta mi nem stimmel. Idegenséget érzett, azt, hogy nem hasonlít a családtagjaira. Hogy vannak furcsa megjegyzések, amelyeknek nemigen fogja fel az okát.
Merev mozdulatlansággal, több rétegű fehér ruhában, a fejét is eltakarva, közvetlenül ott ül a bejáratnál, amikor belépünk a Jurányi Ház színháztermébe, a saját fojtogató története alapján írt Született: Wágner Emese előadására. Megkésve láttam, de fontosnak tartom, hogy írjak róla, mert a produkció is fontos. A szoborszerű moccanatlansággal dekkoló színésznőt akár egyfolytában mustrálgathatjuk a kezdésig. Szemben ül a nézőtérrel, így nyilván ő is megbámulja, hogy kik kísérik majd ma figyelemmel a történetét. De nem fordítja a fejét se ide, se oda, a szemeit pedig nem látom a fátyol mögött, tényleg olyan, mintha szoborrá dermedt volna, magába zárva mindazt amit tud.
A szobor megmozdul
Aztán a szobor megmozdulásával, életre kelésével, a hatalmas akaraterővel, leleménnyel, konok kitartással megszerzett tudását is fokozatosan elénk tárja. Szembesíti velünk. Ezt a szó szoros értelmében kell venni, mert gyakran végig pásztáz a tekintetével rajtunk. Többünk szemébe egyenként is belefúrja tekintetét. Szinte vallomást tesz nekünk. Megkönnyebbülve gyón. Ehhez nincs szüksége gyóntatófülke sötétjére és magányára, nincs szüksége elválasztó falra közte és köztünk. Éppenhogy minél közelebb akar kerülni hozzánk. A saját lelkének feltárásával, sőt azt is mondhatnám, hogy sebeket okozó feltépésével, lélektől lélekig szeretne hatolni. Olyan sebészhez hasonlatos, aki hatalmas fájdalmat okoz, de a gyógyulás érdekében.
Minket is önfeltárásra ösztönöz. Magunkkal való szembenézésre. Feneketlen bugyraink feltérképezésére, megkönnyebbülést okozó kimondására. Ő se vette egykönnyen rá magát.
Örökbe fogadott gyerek
A hazai független színház jelese, aki a húszas éveiben sokat játszott külföldön, a szülőföldjétől eltávolodva, onnan való rálátással, kezdte kapisgálni az igazságot. Rájött, hogy örökbefogadott gyerek, hogy az anyukája ott hagyta a kórházban, hogy hat hónapig csecsemőotthonban élt, de ezt a nevelőszülei eltitkolták előle, miközben voltak különös jelek. Súlyos örökség. Nehéz teher. Innen származhatott például fullasztó magányérzése. Szinte elviselhetetlen súlyú csomag a felnőttkori identitáskereséshez, ami nélkül úgy érezte, hogy nem képes létezni.
A tényfeltáráson kívül, lényegében szenvedéstörténetet látunk. De nem abból a sajnos gyakori fajtából, amikor a szereplő is jóformán egyfolytában csak szenved és szenved, és ennek monotóniája már unalommal fenyeget, ami a nézőt is szenvedésre kényszeríti. Ám nem úgy, hogy a történetet éli át, hanem álmosság felé taszigálva éppenhogy eltávolítja tőle.
Megnevettet minket
Szalontay viszont akár a legnagyobb búvalbéleltség közepette is megnevettet minket abszurdba torkolló szituációkkal. Szülőanyjának fellelése, akivel feltétlen találkozni akar, egy Miskolc melletti faluban, bohózati helyzeteket eredményez. Olasz barátnőjével indul neki a fellelésére, aki temérdek mindent nem ért a magyar rögvalóból, „Abszurdisztánból”. És hát Szalontay is meglehetősen sok mindent ezen a sajátos „road movie”-n ért meg.
Miközben kemény tények hangzanak el, a rendező, Szenteczki Zita és a koreográfus Gergye Krisztián segítségével, akik a látványért is felelősek, stilizál. Legalább annyit bíznak a mozgásra, mint a szóra. Drámai tánclépések is vegyülnek az előadásba, a legendává lett Pina Bausch táncjátékaira emlékeztetően. Kortárs prózai részletek, Szabó T. Anna versidézetek is plusz jelentéssel telítődnek, Zsigó Anna dramaturgi közreműködésével. Zombola Péter zenéje is fokozza a hatást. A főleg fekete-fehérben tartott, ám fénnyel azért megszínezett látvány a híres amerikai fotográfus, Francesca Woodman archív képeit idézik, mintha ezek is megelevenednének, mint az eltitkolni akart, mégis életre keltett, a „negatívból” előhívott történet. Ami tényleg lélektől lélekig hat. Nem csak Szalontay számára terápia és gyógyír.
