Betódulunk a Magányos emberek szereplőinek házába. Nem zavar bennünket, hogy többen otthon vannak közülük. Végig bámuljuk a lakásukat, a vécétől a könyvespolc köteteiig.
Nem magunktól vagyunk ilyen szemtelenek, a színpadon keresztül engednek be bennünket a Kamrában a nézőtérre, a Magányos emberek előadására. Ráadásul fel is szólítanak minket, hogy mindent nézzünk meg alaposan, töviről-hegyire. És mi ezt meg is tesszük, aprólékosan megbámulunk mindent, a bent lévő színészeket is tüzetesen végig mustráljuk. Mintha a haverjaink új lakását néznénk meg, és azt, hogyan passzolnak az új kéglijükbe. Mindehhez bömböl a zene, mintha házibulira is érkeztünk volna, és azt akarnák, hogy azon nyomban lazuljunk el, vágjon ripsz-ropsz tetőfokára a hangulat.
Devich Botond díszlettervező felépítette egy lakás csaknem hű mását. Rendes falai persze nincsenek, mert akkor nem látnánk mi történik benne. Két oldalról és a színpaddal szemben is ülnek nézők, U alakban körbefogjuk a játékteret, amiben közvetlenül a kezdésig egészen nyugodtan tartózkodhatunk, akkor becsukják a ház teraszára vezető, nézőtér irányába nyíló ajtaját. A szereplők a másik irányból, onnan érkeznek, ahonnan eredetileg mi is bejöhettünk. Azt az érzetet keltik, hogy akár miénk is lehetne ez a lakás, bármelyikünk családjáé, csak most éppen ebbe nyitottunk be. Tarnóczi Jakab ifjú rendező amióta a pályára került, fantáziadús vagánysággal és meglepő eredményességgel kísérletezik. Ugyanitt például úgy vitte színre a sokak által porosnak tartott Bánk bánt, hogy a csaknem általánossá vált szokással ellentétben, nem engedte korszerűsíteni a szöveget, meghagyta ódon jellegét, romantikusan bombasztikus mondatait, és merészen bebizonyította, hogy így is lehet belőle feszültséggel teli, korszerű produkciót csinálni. A Melancholy rooms előadásában, a Katona József Színház nagyszínpadán, azzal kísérletezik, hogy a forgó használatával, hogyan lehet meglehetősen sok helyszínt a nézők elé gördíteni, szinte rekeszekre felosztva, szűkítve a színpadot, ezáltal csaknem premier plánba hozva a különböző jeleneteket. Az Isten, haza, családhoz, ismét a Kamrában, ókori görög drámákból merített ihletet nagyon is jelenkori közlendőkhöz. Korábban a Thália Színház stúdiójában, a Téli kertben, Gerhart Hauptmann nálunk kevéssé játszott darabját, a Bernd Rózát előhúzva a süllyesztőből, csinált ütős előadást. Most olyan Hauptmann mű ihlette meg, amit nálunk soha nem adtak, ez a Magányos emberek. Ennek nyersfordítását készítette el Boronkay Soma, a történetre, az alapszituációkra improvizáltak a színészek a próbákon. A rögtönzések alapján Tarnóczi és Varga Zsófia dramaturg írták meg a színjáték szövegét, amibe, érezhetően, az előadások alatt is belefér még némi improvizáció.
A korszerű konyhával egy légtérben található szoba a helyszín. Itt látjuk a gyakran egymás mellett elbeszélő, olykor elkiabáló szereplőket. Mintha egy újkori Csehov drámában lennénk, mondják és mondják a magukét, de nem értik egymást. Akkor is monologizálnak, ha elvileg párbeszédet folytatnak. Akkor is magukba zárkózottak, ha furtonfurt dumálnak. Esznek, elvannak, összezördülnek, vitatkoznak egy eredetileg nyaralónak épült, de a pénzhiány miatt állandó otthonnak kinevezett, némiképp felújított házban. Néhány hét eseményeit látjuk. A Lengyel Benjámin és Tóth Zsófia által megformált házasok, János és Kata a házigazdák. Féléves gyerekük keresztelőjére érkeznek hozzájuk Benjámin szülei, Csaba és Márta, Rajkai Zoltán, illetve Pelsőczy Réka megszemélyesítésében. Velük él még Csaba tengő-lengő filmrendező barátja, Barna, Béres Bence alakításában. Mindketten a filmes szakma körül „sündörögnek”, egyikük sem nagyon jut előre a pályáján. Csabát egyszerre csak felhívja egy lány, Anna, akivel külföldön ismerkedett meg, és közli, hogy bár ide-odautazik, most éppen itthon van, felugrana. Ebből lesz a baj, felbolydul tőle az állóvíz. Végletesen szabad szellemű. Szinte egyfolytában utazgat a világban. Nem fogadja el az írott és íratlan szabályok jelentős részét. A polgári megrögzöttséget, a családi „röghöz kötöttséget”, a monogámiát, a szülők feltétlen tiszteletét, a gürizve dolgozást, a robottal teli életmódot. Izgalmasan szeszélyes, egyfolytában pörög az agya, és vonzóan jó nő. János és Barna egyaránt belehabarodik, ő pedig játékosan, veszélyesen incselkedik mindkettőjükkel. Nem mond se igent, se nemet, hitegeti, majd elbizonytalanítja őket, aztán sejthetően Jánosnak odaadja magát, de Barna továbbra is „ácsingózik”. Kata pedig méltán elhanyagolva érezve magát, mogorván hallgataggá válik, durcásan visszavonul, begubózik. A segítés örve alatt egy időre a házba beköltöző Márta villámló tekintetekkel néz, időnként kifakad, jobb belátásra, a családi élet bevett formájára ösztökéli, és mindinkább amiatt nógatja a fiát, hogy paterolja már el innen Annát. Mérgezetté válik a levegő. Összezördülés összezördülést követ. Egymásba fúródnak a szemrehányó tekintetek, rendszeressé válnak a felhorgadások.
Olyan érzésünk támadhat, hogy mi is ennek a háznak a foglyai vagyunk, nem szabadulhatunk innen. De három szünet is van, ekkor, ha akarjuk, kimehetünk a mosdóba, a büfébe, kiszellőztethetjük kicsit a fejünket. Ha nem szeretnénk, akkor nem megyünk ki. A színpadon ugyanis ezekben az időközökben is bent marad egy-két szereplő, és valamit csinál, például idegfeszültség levezetésként mind vadabban, magában táncol. Az általam látott előadáson az alig működik, hogy a közönség tagjai bemennek a színpadra, ekkor ugyanis már az előtér irányába is lehet távozni. Ha tényleg akarják a szünet közbeni interakciót, erre valami plusz késztetést ki kell találni, különben nem feltétlenül jön létre, vagy kényszeredetté válhat.
Szerencsére az egész produkció egyáltalán nem az. Maga a természetesség. Nem csak az hihető, hogy az életből ellesett sok minden, hanem időnként az is, hogy ez maga az élet. Giliga Ilka jelmezeiben is mindennapjaink viseleteire ismerünk. A játékban pedig saját magunkra. Így kívülről sokat röhögünk is magunkon, mert a szituációk önkéntelenül is groteszkbe fordulnak. Legalábbis, amíg Anna el nem megy. Utána visszarendeződik minden, a felbolygatása, alapos felkavarása után megint legfeljebb fodrozódni fog az állóvíz. Újra lehet rendesnek tartott látszatéletet élni.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Horváth Judit/ Katona József Színház
