Sokszor kapott legjobb férfi főszereplő díjat. Számomra a legemlékezetesebb Lear király alakítása, a színikritikusok díját is elnyerte, és az év színésze is volt. László Zsolt a hitelesség fenegyereke. Úgy játszik, hogy nem játszik. Hagyja, hogy a karakter használja, égesse, átjárja.
Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában próbál éppen a Centrál Színházban, melyet augusztus 13-20-ig Szigligeten mutatnak be, majd érkezik a Centrálba, szeptember közepén. Ez a darab első ízben került a látókörébe?
Oly’ annyira, hogy még életemben nem láttam sehol ezt az előadást. Furcsa viszonyom van Molnár Ferenccel. Különösebben nem kedvelem. Első olvasatra alapvetően a rózsaszín habos világ az, ami szembetűnik, könnyen emészthetően. Persze nem mindegyik darabja ilyen. A Liliom az egy másik kategória. Azt láttam, mint néző, Az üvegcipőben játszottam is az Újszínházban, de azok nagyívű történetek voltak. Persze mindegyik művét más-más életszakaszában írta. A Játék a kastélyban egy fricska a részéről, egyfajta összegzés, szellemi apoteózis. Különösebb története sincs, illetve van egy kis sztori, de közben minden benne van, elrejtegetve, amit ő a színházról, a drámaírásról, a színészmesterségről, az őt körülvevő világról és a nőkről gondol. Ezek a gondolatok ott vannak esszenciálisan a sorok között. Érdekes volt ezzel hat hétig foglalkozni, miközben fejtegettük ezeket az elrejtett kincseket. Ez az ami érdekelt engem, ennek a darabnak megtalálni a mélységeit, de főképp a közeg, akikkel bejártam ezt az utat. Számomra ez a legfontosabb. Egy ideje leginkább ez érdekel.
Sosem volt szerepvágya?
Nem igazán… de azért kettő volt. Az egyik a Lear király. Amikor megnéztük filmen az 1971-es Lear királyt Peter Brook rendezésében, Paul Scofield főszereplésével, olyan mély nyomot hagyott, hogy akkor megfogalmazódott bennem, de jó lenne ezt egyszer majd eljátszani. Így is lett. A Radnótiban. A másik Az ügynök halála, amely megint csak egy igen megrázó történet, hát ezt most a barátom elhappolta előlem, de semmi keserűség nincs bennem, hisz Stohl András hihetetlenül jól játssza.
Milyen viszonyban van Ön László Zsolttal?
Számomra mindig fontosabb volt az, hogy kik vesznek körül. Ahogy múlik az idő, egyre kevesebb önbizalmam van, és valahogy azt érzem, hogy semmi más nem tud az embernek megújulást adni, mint a közeg. Az, hogy milyen impulzusok érnek a színpadon, próba alatt. Ezért fontos, hogy tehetséges emberekkel legyek körülvéve, mert ha ez nincs meg, a színészet nagyon magányos tud lenni. Ha nem jó és nem minőségi impulzusok érik a színész embert, – kollegáktól, rendezőtől – az el tudja venni nemcsak a hitét, hanem a hitelét is. Ez egy nagyon törékeny szakma.
Miért mondja, hogy csökken az önbizalma? Hisz annyi mindent letett az asztalra!
Pont emiatt! Mert magasan van a léc. Magammal szemben sem tehetem meg, hogy nem rezgetem fel magam arra a bizonyos szintre. Az ember próbálja tartani önmagával a lépést. Kellő mélységgel gondolkozni egy szerepről sok idő. Az idő egyre fontosabb szerephez jut az életemben, hisz az idő múlásával, az idő kevesebb. Ahhoz, hogy megtanuljuk a szerepet az egy dolog, de utána elkezdjük boncolgatni a mondatokat, miről szól, mi a célja a szereplőnek, mit hazudik, és miért, hogy jutott el oda? És ez mind idő, és nincs elég. A próbaidőszakban kutyasétáltatás közben is agyalok. Járnak a fejemben a mondatok. Tudom és ez kötelez, hogy annál mélyebb tud lenni egy alakítás, minél többet tudok gondolkodni az adott szerepről. A színvonalat így értem, hogy egy a színész kellő figyelemmel, megfelelő időt szánva a feladatra, tudjon megmutatni egy személyiséget. Közben a képességek is vesznek, legalábbis veszítenek erejükből. A biológia így működik.
László Zsolt figuráját felépítette már?
A pszichológus sem tudja analizálni önmagát. Én nem látom magam kívülről. Hál’ Istennek. Valahányszor belefutottam abba, hogy megláttam magam, mondjuk egy tévéközvetítésben, azonnal elkapcsoltam. Nem szeretem magam nézni. Talán azért, mert egy egészen másfajta kép él bennem magamról, mint amit kívülről látok. Ez egy önző szakma is. Túl sokat foglalkozunk önmagunkkal. Persze nem kozmetikushoz járunk, meg ilyenek, hanem a személyiségünket gyúrjuk .És nem azért kapcsoltam át a csatornát, mert nem tetszett a külsőm! Nekem, mint nézőnek nem tetszett az, amit láttam, mert nem az jött át, amit én akkor a színpadon éreztem belül. Egyébként anno a filmgyári etikett sem engedte a színészeknek, hogy visszanézzenek önmagukról jeleneteket.
A 18 éves László Zsolt mit szólna, ha látná, micsoda szerepeket fog játszani a 40 év alatt?
Mielőtt jelentkeztem a főiskolára, hat évig egy amatőr színjátszó társulatnál játszottam. Engem akkor is a közeg ragadott meg. Az a fantasztikus energia, amikor a sok akarat egyfelé kezd húzni. Számomra varázslatos volt egy olyan közösség, ahol mindenki ugyanazt akarja. Na ez a kegyelmi állapot időnként megvalósult kőszínházi keretek között, de csak pillanatokra, jó esetben rövid periódusokra. A Radnóti és az Újszínház, mikor indult ilyen volt, a Budapesti Kamarában is voltak olyan produkciók, amikor érezhető volt ez a semmihez sem hasonlítható felemelő közösségi állapot. A Nemzeti Színházban Törőcsik Marival, Garas Dezsővel és Bodrogi Gyulával állni egy színpadon, azt nem lehetett megszokni. Sokan nem élik át ezt az érzést. És az a 18 éves fiú szerintem büszke lenne, hogy ilyen közegbe került. Hisz én egy frusztrált miskolci proletár voltam, persze nagy álmokkal. Tudtam, hogy a sport, a zene, vagy a művészet lesz az, ami által kitörhetek abból a közegből, ahova születtem.
A próbák mennyire fontosak?
Villámgyorsan megismerjük egymás személyiségét, az erősségeket, jellegzetességeket és a gyengeségeket is. A színész önzését, vagy az odaadását igen, de azt nem, hogy van-e gyereke, vagy hol nyomorog éppen. Arról nem beszélve, hogy kire milyen hatással van a nézői reakció! Az végképp mindent elárul mindenkiről. Ez egy rapid közeg egymás megismerésére. Ezt nagyon szeretem, mert fantasztikus emberek mellett játszhatok.
Mi tölti Önt?
Sok kis dolog. Például a zene. Az hihetetlen feltöltődés. Amikor a zenekarral próbálunk, de már az is amikor a hangszert megfogom, tudva azt, hogy mindjárt játszani fogunk. Közösen. De az alvás, az egyre inkább tölt. Meg az olvasás. Hogy a taps tölt-e? Hazudik az, aki azt mondja, nem érzi, hogy az aznap esti előadás hogy sikerült. Ha azt érzem, hogy nem sikerült annyira jól és mégis megveregetik a vállamat, hát az nem tölt annyira, mert rögtön az jut eszembe: nem láttál négy nappal ezelőtt. A jó előadásoknak az az ismérve, ha rosszul megy aznap, akkor sem rossz az előadás. Mert az alsó vonal is igen magasan van. Az ember nem kap minden nap primer visszajelzést, de annál inkább felértékelődik, amikor kap! Például, amikor az Oktogonnál odajött néhány fiatal, és azt mondták ez elképesztő volt.
Mi tartja a színészt a vonal felett?
A belső motor, a hivatástudat. Az ebből termelődő energia. Nem könnyű fél 7-ig eljutni minden nap, kellően bemelegített energiákkal. De valójában fogalmam sincs. Egy biztos, a kíváncsiságomat még nem vesztettem el.
Írta: Tarnócai Éva
