Hamar fájdalmas indulat, gyilkos düh követi a kedvesen bukolikus betlehemes játékot. Vérbe fordul az idillikus jelenet. A Gólem Színház kávéházi előterében, ahol kényelmes fotelokban ülünk, kezdetben hamisan harmonikus világot mutatnak a K2 Színház színészeiből alakult Apertúra társulatának tagjai a Béke című előadásban.
A Gólem lett új szakmai otthonukká. Itt még egy új színházterem is nyílik majd nekik az épületen belül. A darabot még a K2 egykori vezetői, Benkó Bence és Fábián Péter írták, közösen is rendezték. Tovább szőtték a három betlehemi pásztor történetét. Bán Bálint, Borsányi Dániel, Király Dániel pásztorokként kissé művi mosollyal eljátsszák Jézus születését. Kedvesen bemutatják azt, amikor a nagy eseményből giccsbe hajló idillt szoktak csinálni. Amikor jó szándékú amatőrök iparkodnak a nézők kedvében járni. Meghatottságot imitálnak. Közben komédiáznak. Azt a benyomást keltik, hogy derűs esténk lesz. Majd becsalogatnak minket a színházterembe, és ott képletesen azon nyomban gyomorszájon vágnak bennünket. Gyerekek lemészárlásáról regélnek. Szavakkal érzékletesen lefestik a vérben tobzódást. Zsigerekbe hatoló precizitással ecsetelik a szörnyűségeket. Szómágiával borzongatnak. Elborult tekintetekkel néznek. Vészjóslóan hideglelős hangsúlyokat használnak, szinte berezonálnak tőlük a kis terem falai.
Körbe üljük a teret, igencsak közel vannak hozzánk a szereplők, „premier plánban” látjuk a színészeket, szinte górcső alá vehetjük még a pórusaikat is. De erőteljesen megfigyelhetjük egymást is, figyelemmel kísérhetjük nézőtársaink reagálásait, amelyek óhatatlanul is az előadás részeivé válnak.
A színház ezúttal agora, kíváncsiak a mi véleményünkre is, amit, ha nem maradunk ott a produkció utáni beszélgetésen, melyen valamennyi színész és Benkó Bence is aktívan jelen van, a metakommunikációnkkal akkor is óhatatlanul kinyilvánítunk. Nem csak mi „vizslatjuk” a színészeket, ők is felvállaltan górcső alá vesznek bennünket. Olykor akár kérdően kifordulnak valamelyikünk felé. Keresik a szemkontaktust, olvasni akarnak a tekintetünkben. A három pásztor, akiknek az előtérben még széles jókedvük volt, arra megy haza, hogy legyilkolták a fiaikat. Az elvakult hatalmat gyakorló Heródes kisdedként is fél a megszületett Jézustól, tart attól, hogy véget vet a zsarnokságának, ezért minden két év alatti fiú gyermeket kegyetlenül lemészároltat. Nem látunk véres tetteket, nem hallunk gyereksírást, ahogy nincs a katonák és a szülők között vad csata sem. Ami borzalom történik, elmesélik, mint a görög tragédiákban. Akkor már nem komikus, hanem balladisztikusan megrázó, némiképp fennkölten költői a hangvétel, amit erőteljesen megtámogat Rozs Tamás csellózása, illetve Formán Bálint harmonikázása. A zene hozzásimul a színészek játékához, többször egyenrangúvá válik vele, közel sem csak aláfestésül szolgál.
Kérdés, hogy a förmedvényes tömeggyilkosság megbosszulatlan maradhat-e, Jézus tanításának megfelelően, aki szerint a békéhez vezető út a megbocsájtással kezdődik. Vagy szemet szemért, fogat fogért alapon, akár hetedíziglen meg kell torolni mindent? „Itt feledni nem lehet./ Itt feledni bűn. Megkövezte szívünket a zsarnok. /Én kenyérrel visszadobni nem fogom./ Mégis mit akarsz tenni?/Szemet szemért. Addig nem lesz béke/ Szíveinkben, míg a bűn bosszulatlan marad. /Kapát-kaszát ragadjatok! Fel Heródes
Palotájába, vérét venni a zsarnoknak!” Megoldás ez? Vagy csak újabb és újabb vérfürdőt, töménytelen gyűlöletet szül? De meg lehet-e bocsájtani ártatlan kisgyermekek hatalmi tébolyból való förmedvényes elpusztítását? Ugyanakkor tarthat-e örökké a békétlenség? Lehet-e állandó gyűlöletben, bosszúszomjtól felfűtve, az ellenségtől való félelemben élni? Azonban, ha sérelem sérelmet követ, bosszú bosszúra hág, hogyan lehet véget vetni a békétlenségnek, elaljasodott háborúskodásnak? Egyáltalán mi a béke? Kérdések tömkelegét teszi fel a produkció, és nyugtalanítóan megválaszolatlanul hagyja ezeket. A színészek jó néhány interjút készítettek, sokaktól megkérdezve, hogy ők mit gondolnak, mi is az, hogy béke? Általában tétovák voltak a válaszok. Nemigen sikerült a meghatározás. Volt aki egyenesen azt állította, hogy ahol teljes a béke, ott nincs is élet. De meddig terjedhet a bosszú?
Az egyik pásztor képtelen megölni az ellenség gyermekét. Tétovázik, tétovázik, de aztán magához ölelve hazaviszi. A felesége megdöbben, de amikor egymás szemébe néznek a gyerkőccel, szinte rögvest eldől, hogy felnevelik a saját megölt fiúk helyett. Szép ez a brutalitás közepette. Szép ahogy a Nemuélt adó Király Dániel félszegen, de már mégiscsak meggyőzve önmagát, hogy helyes amit cselekszik, beállít a gyerekkel, akit Gyöngy Zsuzsa alakít. Nem gügyög, nem reszket, nem akar összekuporodva pöttömnek látszani, mégis eljátssza a totális kiszolgáltatottságot, és azt is, hogy már ilyen kis korában megtanult félni. Tekintetében egyszerre ott a rettegés, de a bizalom szintén, hogy hátha itt szeretetre, befogadásra lel. Gyönyörű, ahogy Nemuél felesége, Piti Emőke, megrökönyödik, megtelik a szeme könnyel, érződik, hogy belenyilall a saját gyermeke elveszítése miatti múlhatatlan fájdalom, majd képes felülemelkedni mindezen, és gyűlölete, bosszúszomja szeretetre vált. Odaadással nevelik és nevelik a családtaggá váló gyermeket.
Már-már megidéződik Jézus születésének idillikus képe, ha odakint tombol is a gyűlölet, megteremtődik a családi béke. De Formán Bálint egyszer csak feláll a harmonika mellől, és betoppan a fiú valódi apjaként, visszaköveteli magának, miközben kiderül, hogy ő volt az a katona, aki megölte Nemuélék szeme fényét. Kapásból felszakadnak a már valamennyire begyógyult sebek. A feleség nem bírja fékezni az indulatait, és sebtében lesújt a bűnösre. Nincs látványos dulakodás. Szemmel verés ez inkább. Olyan iszonytató felháborodással, gyötrő fájdalommal, rémes indulattal néz az egy pillanat alatt csaknem megtébolyodó, minden energiáját erre az ádáz nézésre összpontosító asszony, hogy az pusztítóvá válik. Megsemmisítőbb ez, mint egy gyilkos lézersugár. Felhangosodik a zene, velőtrázóan húsba vájóvá válik, felmagasztosít, de nyugtalanító is. Lezár egy történetet, aminek tán itt a vége, nem lesz már újabb és újabb bosszú, viszontbosszú, de az is lehet, hogy nem ér véget a gyűlölet spirál, a végtelenségig folytatódik...
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Toldy Miklós
