Sziporkázó humorral, megható momentumokkal, üde, friss játékossággal teli, az Óz, a varázsló előadása a Kolibri Színházban, Gothár Péter rendezésében. Sejthető volt, ha ő több éves kényszerű kihagyás után újra rendez, és a Kolibri mindig tettre kész, tehetséges csapatával találkozik, az eseményszámba megy majd.
És, hogy tényleg így is lesz, az már a premier elején sejthető. Amikor Nyirkó Krisztina Dorothyként nem égnek álló, hanem két oldalra álló, kimerevített hajjal, kissé ziláltan, de rögtön bájos, akaratos elszántsággal, ugyanakkor mégis félősen is, előkecmereg a Kansasból a forgószél által Óz birodalmába fújt házuk alól, majd rögtön Totót, a kutyájukat keresi, aki Vass György megszemélyesítésében, négykézláb előkerülve, gunyorosan pimasz megjegyzéseket tesz, rögvest élettel telik meg a színpad. Körülöttük pedig ott nyüzsögnek a „bennszülöttek”, zöld ábrázattal, Óz birodalmának, a Smaragdvárosnak a színében. Nem állítom, hogy vidám, élénk zöld az arcuk, inkább sötét árnyalatú, méregzöld, csöppet sem bizalomgerjesztők kapásból. Láthatóan ők is félnek Dorothytól, és érezhetően nem csak tőle, hanem úgy általában is lehet félnivalójuk. Katonás rendben sorakoznak fel, mint akiket dresszúráznak, nem lehet ez valami nyitott társadalom, nem szokhattak hozzá, hogy idegen csöppen közéjük. Amúgy is törpe méretűek, az őket alakító színészek kissé elsüllyesztve, derékig látszanak, és szerepük szerint megilletődöttek, tanácstalanok, ám kíváncsiak is, mégis fenemód bizalmatlanok, és ez a bizalmatlanság valószínűleg a zsigereikbe ivódott.
A Farkas Éva által adott jó boszorkány az, aki hálából, hogy a háza az ellenségére, a birodalom egyik rossz boszorkányára esett, és megölte, ad tanácsot Dorothynak és Totónak, hogy menjenek el Ózhoz, a hatalmas varázslóhoz, ő majd bizton segít nekik Kansasba hazakeveredni. Menjenek csak mindig a sárga úton. Amiről tudható, hogy a sokak által hőn áhított aranyat jelképezi, annyira, hogy amikor negyedszázada Zsótér Sándor Az ügynök halálát rendezte Király Levente emlékezetes alakításával Szegeden, Arthur Miller darabjára, mint az ügynök vágyálmainak kivetülésére, rávetítette az Óz meséjét, és ehhez felhasznált részleteket a C. Frank Baum több mint 120 éve írt meséje alapján készült, 1939-es, legendássá lett film zenéjéből. Judy Garlanddal a film nálunk is annyira sikeres volt, hogy négy magyar szinkron készült hozzá. Dorothy és kutyája, no meg az észre vágyó madárijesztő, a szívért áhítozó bádogember, és a bátorságért esedező gyáva oroszlán históriája alapmese, váltig benne van a köztudatban. A Budapest Bábszínházban Kovács Gyula rendezése méltán évtizedeket élt meg, színész korosztályok vették át egymástól a stafétabotot, hogy eljátsszák. Engem annyira érdekelt a produkció, hogy engedélyt kértem rá, a paraván mögül is megnézhessem.
Ha nem csal a nem mindig hasznavehetetlen színházi szimatom, Gothár rendezése is nyugodtan mehet évtizedekig. Tamássy Zdenkó bábszínházi zenéje ma is a fülemben cseng, ám Selmeczi Györgyé a Kolibriben mélyebb, sok fájdalom is van benne, vágyakozás a jobb élet, jobb világ után, de közben benne van az élet szépsége is. Fontos, hogy a Kolibriben – nem véletlenül, hiszen muzsikus is az igazgató, Novák János –, mint szinte mindig, nem felvételről, hanem élőben szól a zene. Kecskeméti Gábor, a tapasztalt, kiváló színházi muzsikus irányítja a kis zenekart, és a produkció végén még erőteljesen dalra is fakad. A drámaíró Horváth Péter, aki ezúttal dramaturgként dolgozott, miközben megtartotta az eredeti történetet, korszerűsítette a szöveget, mai nyelvhasználatot is alkalmaz. Gothár tervezte a nem különösebben bonyolult, de leleményesen látványos díszleteket, Tihanyi Ildi pedig a fantáziadús jelmezeket, amik hozzásegítenek bennünket, hogy a színészeket madárijesztőnek, bádogembernek, oroszlánnak, vagy éppen szárnyas majmoknak, gonoszan félelmetes varjaknak nézzük. Ruszina Szabolcs madárijesztőként, Szanitter Dávid bádogemberként, Krausz Gábor oroszlánként pillanatokon belül megszerethetőek, kedvesen esendőek, és végül lélekben cselekvőképesen megerősödöttek. Mészáros Tamás, Tóth József, Köleséri Sándor, Kormos Gyula egyaránt alaposan kiveszik a részüket a kiadós sikerből.
Ebben a rendezésben bizony igencsak megmutatkozik, hogy ez olyan világ, hogy bőven van mitől félni. A hőseinknek abszolút le kell győzniük a félelmüket ahhoz, hogy megállják a helyüket a hosszú úton, hogy Óz kívánságának megfelelően megöljék a másik rossz boszorkányt is, hogy rájöjjenek, nincs szükségük varázslóra ahhoz, hogy boldoguljanak, megvan már ehhez a saját eszük, szívük, bátorságuk. Némiképp a felnőtté válás útja is ez a mese, de úgy, hogy megmarad a gyermeki tisztaság. A Kolibri másod- és harmadéves stúdiósai is jókora intenzitással és lelkesedéssel vannak jelen. Érződik, hogy „szerelemgyerek” ez a produkció, aminek végén nem lepleződik le Óz, hogy lényegében csaló, kókler, ahogy például a Marton László által deszkákra állított vígszínházi változatban a hókuszpókuszosan monumentális díszletek közül előjött az Ózt alakító Harkányi Endre, mint egy rettegéssel teli, reszkető kisember, akiről kiderült, hogy a hatalmi kulisszák nélkül ennyire kiszolgáltatott. Gothár verziója esetében Óz, akiből csak egy hatalmas szemet látunk, meggyőző, öblös hangon, elmondja a hőseinknek, már az út megpróbáltatásai során bebizonyították, hogy szert tettek arra amire vágytak.
Csaknem negyven éve, az akkori ragyogó kaposvári teátrumban, Gothár színpadra állított egy káprázatos Diótörő előadást, aminek több rétegű jelentéstartalmait a kisgyerekek és a felnőttek is egyaránt élvezték, korosztálytól, társadalmi rétegzettségtől függetlenül. Most a Kolibri társulatának odaadó közreműködésével, megismételte ezt a ritka bravúrt. Az Óz, a varázsló, az egészen piciket leszámítva, tényleg nyugodtan bárkinek ajánlható.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Horváth Judit
