A bábművész régi kedvenc figurája Baltazár, egy nagyon öreg fickó, „akit” még főiskolás korában készített. De a mai napig játszik vele bábpantomimet zenére. Így lett belőle díjnyertes figura Belgiumban. Baltazár már a művész része, hisz élőként kezeli, akárcsak Egbert egeret, Szidóniát, a kígyót, Marillát, a boszilányt, vagy éppen Szuszi kutyát.
Látszik, hogy élvezed a munkád. Önazonos vagy itt, a bábok között a Budapest Bábszínházban. Mi miatt jó mozgatni a bábokat úgy, hogy közben sokszor nem is látszol?
A játék és a közönség miatt. Jó érzés, hogy adni tudok, mert elfogadják a bábjaim által azt, amit csinálok. Jól érzem magam közben és talán ezért tudok adni is. Lehet, hogy egy kutyus ugatásán, egy farkinca mozgatásán, egy kisegér ugrabugrálásán, vicces párbeszédeken vagy nagy monológokon keresztül, de a lényeg, hogy a mondanivaló, célba érjen.
Mit próbáltok most?
Hamupipőkét. Nagyon izgalmas lesz! Annyira új utakon lépkedünk próbáról próbára, annyira speciális, más gondolkozást, hozzáállást igényel, hogy teljes lényünkkel rá kell hangolódni erre a műfajra. Szó szerint rá kell kattannia az ember agyának, szívének, lelkének. Minden látszik is, meg nem is. Ilyet még soha nem játszottunk. Kuthy Ágnes rendezi. Az előadás fele egy lenyűgöző árnyjáték, amit én utoljára ilyen mélyrehatóan a Színművészetin csináltam. Az árnyjátéknak van egy olyan misztikuma, mágikus jelentése, mélysége, amelyet a hétköznapi életben kevésbé ismerünk. Úgy hat a lélekre, hogy azonnal a hatása alá helyez. Ehhez nagyban hozzájárul Pirisi László csodálatos zenéje. Ez a két költői műfajt ötvözi Ági az élőszereplők játékával.
Nyilván mindenki játszogatott hátulról megvilágítva az ujjaival, de gondolom ez a ti esetetekben sokkal bonyolultabb.
Itt is dolgozunk a kezünkkel, a saját testünkkel, háromdimenziós és síkfigurákkal. Olyan szerencsések vagyunk, hogy úgy tanulhatunk, mintha egy „workshopon” lennénk, miközben próbáljuk az új darabot. A próbák hol könnyebbek, hol kevésbé azok, de szeretem azt az együtt gondolkodást, alkotást, amit egy adott helyzet körüljárásával végül készre csiszolunk. Persze vannak olyan helyzetek, mikor harmadik órája próbálunk egy jelenetet, és mégsem áll össze. Ilyenkor elengedjük. Lehet, hogy csak egy tízperces szünet kell, (mint épp tegnap is) és utána valahogy egyből összeáll az adott jelenet. Ez is egy grandiózus előadás lesz, ahogy itt a Budapest Bábszínházban lassan már megszokottá válik. Mindig azt hisszük, hogy annál komplexebb, gigantikusabb, monumentálisabb már nem lehet, mint amit éppen csinálunk, aztán jön a következő, ahogy most a Hamupipőke. A második felvonásban le is lepleződünk. „Megfordul” a színpad, de ennél többet nem árulhatok el.
Vagyis egy produkción belül különböző bábtechnikákat fogtok használni. Milyen a háttérben, láthatatlanul láthatóvá tenni a művészetet?
Ez a produkció kettős világú. A fele élő színházi játék, a másik fele árnyjáték. Ági, a rendező ezzel az előadásával doktorál, így nagyon átgondoltan és tudatosan építi fel a Hamupipőke élőszereplős és árny világát. A kettő közti különbséget. Itt nem csak látványelem az árny. Átvitt értelmet kap a háromból kétdimenzióssá válás. Én ebben a produkcióban árnyjátékos vagyok. Mi dolgozunk hátul, mi csináljuk a varázslatot. Ennek az előadásnak ugyanis van egy csodás misztikus flow-ja. Csend van, nagyon koncentráltan hátra vonulunk. Mikor elkezdődik az előadás, és elindul a zene, mindenki összpontosít, van egyfajta együtt létezés. Mi ezt tudjuk, szeretjük, csináljuk. Valahogy eggyé válunk ott hátul. Hatan vagyunk árnyjátékosok ebben az előadásban, de valójában mindenki az. Az élő szereplők közben a saját szerepük mellett árnyjátékban is eljátsszák saját magukat, és időnként besegítenek hátul. Mert mi visítunk, hogy ide kell egy kéz, oda kettő. Így mindenki részese a produkciónak, úgy is mint színész, mint árnyfigura és mint bábos. A bábszínház egyébként is egyfajta olvasztótégelye az összes művészetnek.
Hogy fertőzött meg a bábművészet? Te is a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakára szerettél volna bekerülni?
A legtöbb bábművész így került hozzánk. Én nem. Tizenhatévesen óvónőképzőbe jártam és megnézhettünk egy bábelőadást hátulról. Egy paravános bábelőadás volt, gapitos pálcás bábokkal, amit én tátott szájjal néztem végig. Szerelem volt első látásra. Ezután a Budapest Babszínház bábszínészképző stúdióját végeztem, közben néptáncoltam és Kovács Ildikó nemzetközi bábos táboraiba jártam Erdélybe. Egy évad Ciróka Bábszínházi élet után indult a Színművészetin bábszínészképzés. Azonnal jelentkeztem és felvettek. Az első osztályt Békés András rendező és Koós Iván báb- és díszlettervező vezették. 1999-ben diplomáztam.
Mitől marad meg a játék a bábszínész lelkében?
Magától a játéktól, a játék szeretetétől. Boribon és Annipanni a szívem csücske. Ez egy örömjáték. Utána minket is megismernek a gyerekek az utcán. Egyszer a kis földalattin azt mondta gyermekének egy anyuka, hogy nézd, ott van a Szuszi kutya néni! Dehogyis, mondja a gyerek, az egy igazi kutya volt! Akkor azt gondoltam, hogy jól csináltam valamit, mert a gyerek nem engem nézett, hanem a kutyát. Mert nálunk van a kulcs, hogy arra nézzen a néző, amerre mi akarjuk. Ez nagy felelősség. A Boribon már több, mint tíz éve megy, június 2-án lesz a 300. előadásunk! Mégis mindig marad egy kis játéklehetőség, ami által csiszolhatjuk a bábunk karakterét, amitől igazán a miénk lesz a figura. A Fehérlófiában azért volt nehéz dolgunk, mert többen kellett mozgatnunk a hatalmas fehér lovat. Öten fogtuk, és négyen mozgattuk a lábát. Hihetetlen kohézió volt köztünk. Mindig van a csapatban egy valaki, aki veszi a levegőt, és arra a levegőre dolgozunk mindannyian. Így tudunk egyszerre mozdulni. Koncentráltan megfogjuk a bábot és megszületik bennünk annak a pillanatnak a sűrítménye. Egyszerre mindannyiunkban. Ez fantasztikus érzés. Mert négyünktől lesz egy valami élő belőlünk. Semmihez nem tudom hasonlítani ezt a pillanatot. Ha többen mozgatunk egy nagy bábot, akkor az mindig így működik. A legikonikusabb óriásbábunk a Frankenstein előadásban látható, ahol a Kreatúrát három színész egyszerre mozgatja, de a Holdbéli csónakosban is van ilyen.
Hogy fogadtad azt a folyamatot, mint bábmozgató színész, hogy a bábszínészt is látjuk a bábok mögött, vagyis kezdtetek kijönni a színpadra, élő színészként…. Hogy éled meg, hogy együtt játszol az általad életre keltett bábbal?
A Színművészeti előtt én már megtanultam a klasszikus bábozást bábstúdióban, Kovács Ildikó is nagyon forradalmi gondolattal fertőzött minket, ő is használta a színész testét. Éreztem, hogy ez egyre fontosabb lesz, ezért elvégeztem a Baross Imre Artistaképző Intézetben egy pantomimművész képzést. A Főiskolán annyira újak voltunk, hogy minden műfajt megtanultunk. Minden bábművészeti szegmenst kipróbáltunk, így mindenki megtalálhatta a neki legjobban tetszőt.
Mennyire marad élve a bábszínészben a gyermek?
Nem tudnánk játszani, ha nem maradnánk önfeledtek. Persze, nagyon tudatosnak, tűpontosnak és mindig észnél kell lennünk, de amikor átadjuk magunkat a játék örömének, akkor mindig megszületik a csoda. Aztán a magunk ébrentartására szervezett gyermeki csínytevéseink a kulisszák mögött sem maradhatnak el. A Boribonban a cicát mindig úgy hagyom ott Bánky Eszternek, hogy vagy egy könyvet teszek a fejére, mintha olvasna, vagy egy zoknit a lábára. Ezek az apró belső játékok, viccelődések erősítik a mi kis csapatunkat.
Említetted, hogy hátulról szerettél bele a bábozásba. Micsoda mozgás lehet hátul! Vannak közlekedési szabályok?
A 80 nap alatt a Föld körül-ben rengeteg figura van. Ott aztán van közlekedés! Két szinten vagyunk, plusz a vászon mögött. Három sík van, ahol jövünk, megyünk. Ennek tényleg megvan a kottája. A bemutató előtt nálam már helyére kerülnek a dolgok: ennél a mondatnál itt leszek, amikor az történik akkor pedig már ott, és már fognom kell a következő bábot. Mindig legyek készen akkor és ott és úgy, ahogy kell, ezt tanultam a régi kollegáktól. Ez olyan, mint egy balett. Bejövök, megfogom, megcsinálom leteszem, kipördülök, átfordulok másik bábot fogok, odaviszem, megcsinálom, átemelem, kihátrálok. Ezt jól illusztrálta az az eset, amikor Ascher Tamás rendezte nálunk a Coraline-t. Két figura volt fenn a paravánon akikhez egyfolytában beszélt, beszélt. A rendező úr nyilván nem szokott a paravános előadásokhoz, ezért közelebb jött, mert a főszereplőhöz Spiegl Annához akart beszélni, lenézett és ledöbbent, mert egyszerre ránézett tizenöt ember. Akkor tudatosult benne, hogy ahhoz, hogy ott legyen egy díszlet, a kellékek és két báb beszélgessen, azért nálunk legalább tíz- tizenöt ember dolgozik. És mi van akkor, amikor tizenöt bábot lát a néző, mint a 80 nap alatt a Föld körül-ben? Ez volt a legzsúfoltabb előadásunk, legalábbis a mi szempontunkból. Mindenki mindenki keze alá dolgozik. Bekészítjük, öltöztetjük, átadjuk egymásnak a figurákat. Van egy nagyon nagy kavalkád. Elviszik a díszletet, ott áll Szolár Tibi kollegám, a kezébe nyomom a bábot, elveszem tőle az enyémet, a többiek mennek el a hátam mögött, én megyek utánuk le a lépcsőn, a következő jelenet már elkezdődött, én még mindig megyek lefelé, de már tudom, hogy a harmadik mondatra kell beérnem. Odaérünk mindig mindenhová, olyan, mint egy hangyaboly. De imádjuk minden pillanatát.
Írta: Tarnócai Év
