Korrupció és iratmegsemmisítés – Magunkon is röhögtünk

Az iratmegsemmisítő gép azon nyomban működésbe lép, amint bejelentik, hogy revizor érkezik a városba. Nem kell előásni valahonnan, kéznél van az íróasztalon, hosszan hallatszik a zümmögése.

Nyilvánvaló, hogy mindennapos dolog itt dokumentumokat megsemmisíteni, a Görög László által kiválóan alakított polgármester is rutinosan nyúl a fiókjába eltüntetendő irományokért, de a vezetőségből bárki folytathatná a munkát, mert mindenki bűnrészes, így tisztában van azzal, mi az ami elrejtendő idegen tekintetetek elől, akár a megsemmisítés árán is.

A revizort adja a Miskolci Nemzeti Színház a Városmajori Szabadtéri Színpadon, a Színházi Szemlén. Parádésan berendezett vadászkastélynak tűnik a polgármester irodája Cziegler Balázs díszlete szerint. Körben a falakon trófea trófea hátán. Ez jelképesnek is tekinthető, az itteni elitnek jócskán megvannak az átvitt értelemben vett „trófeái”, ilyen-olyan módon szerzett „zsákmányai”. Pillanatokon belül kiderül, hogy a korrupció ugyanolyan természetes, mint az iratmegsemmisítés. A mutyizás hétköznapi állapot. Az urambátyám világtól szinte senkinek a szeme sem rebben. Aki közel van a tűzhöz, az feltétlen ki akarja kaparni magának a gesztenyét. És ehhez ami illegálisnak számít, itt legális. Na jó, nincs azért ez így egyértelműen kimondva, de nyílt titokból akad bőven.

A revizor érkezésének hírére felbolydul a „méhkas.” Pláne, amikor kiderül, hogy az a személy, akiről feltételezik, hogy ő a nagy hatalmú, inkognitóban lévő hivatalnok, már két hete a városban tartózkodik. Te úristen, mit láthatott már ennyi idő alatt, amit nem kellett volna! Az eddig arról, hogyan leplezzék el ezt, hogy leplezzék el amazt sebtében, magabiztosan utasításokat kiadó polgármester hangja megbicsaklik. Gőgös pökhendisége kámforrá válik. Valósággal összetöpped. A munkatársainak is inukba szál a bátorságuk, rezegnek, mint a nyárfalevél. Látszatösszetartásuk egy csapásra semmivé válik.

Az évek óta topon lévő miskolci teátrum, amelyik a csoportos jelenetekben különösen jeleskedik, rögtön ebben az első szituációban megmutatja az oroszlánkörmeit. Gyönyör végig pásztázni a szép kis kompánia valamennyi tagjának ijedt tekintetén. Látni rajtuk a rettegést, az összeszűkült retináikat, az arcukból kifutó vért, a hirtelen beállt gyomorgörcsöt. Megáll bennük az ütő, lerí róluk, hogy csaknem becsináltak. Tisztában vannak vele, hogy valamennyiüknek kiadós bőséggel van vaj a fején, így nem csupán egész egzisztenciájukban érzik magukat veszélyeztetve, hanem még a börtöntől is tartanak. Parádés tabló. Jelképes persze, meg nagyon is áthallásos, jó lenne, ha az 1836-ban írt Gogol darab porosnak, elavultnak tűnne, de hát csöppet sem az, túlontúl is virgoncan eleven, feltűnően aktuális. Ami persze színházi szempontból remek, közállapotainkra nézvést jóval kevésbé. Gogol műve a közállapotokról szól. Amikor Szentpéterváron bemutatták, megnézte I. Miklós cár is, állítólag kiadósakat nevetett rajta, de azért Gogol jobbnak látta elhagyni az országot, és 12 évig vissza sem térni.

Gimnazista voltam még, amikor a nagy rendező, Georgij Tovsztonogov színre vitte nálunk a Nemzeti Színházban a gyilkos humorú darabot, olyan visszásságokat is belejátszatva, amelyeket a hazájában, a Szovjetunióban tapasztalt, és amelyek erőteljes rokonságot mutattak a magyarországi súlyos problémákkal. „Robbant” az elsőrangú produkció, ami miután „védett” helyről érkezett a rendező, lényegében támadhatatlan volt. A polgármestert megformáló Kállai Ferenc hamarosan ezért az alakításáért is kapta meg a Kossuth-díjat. Csaknem ötven éve reveláció volt számomra ez a produkció. A Zsámbéki Gábor által a Katona József Színházban megrendezett előadás pedig olyan színvonalas volt, annyira kor- és kórkép, hogy bejárta a világot. 2014-ben fölöttébb szerettem a Vígszínházban Bodó Viktor rendezését is. Ekkor már kitört a „parasztgyalázat.” Voltak akik agyba-főbe támadták, hogy merészel aktuálpolitizálni, mondván, hogy a színháznak nem ez a dolga. Természetesen közel sem csak ez, de aki ilyesmin kiakad, az vagy nem tudja, hogy már a klasszikus görög komédiákban igencsak felismerhetően kipellengéreztek akkoriban élő közismert embereket, vagy szándékosan elfelejtkezik róla.

Béres Attila miskolci rendezésében, ahogy a szintén általa színpadra állított méltán zajos sikerben, a Produkcerekben is, vannak szándékos, mai utalások, vagy akár csak maguktól adódó áthallások. Ha egy A revizor előadás nem metszően gunyoros, fabatkát sem ér. Béres is beleírt a darabba Ari-Nagy Barbara dramaturggal együtt. Vagy belerendezett olyasmit, ami eredetileg nincs benne. Amikor már azt a nagyravágyó szentpétervári minisztériumi kis aktakukacot, akit revizornak néznek, sikerül  megkenni, és a polgármesteri rezidenciára átcsábítani, kiadós, alkoholgőzös házibuli kerekedik, ahol mindenki kivetkőzik önmagából, vagy éppen ekkor leplezetlen önmaga. Nincs ez így Gogolnál, de, ha ma írta volna a darabot, miért is ne lehetne!? Danászni kezdenek a garatra alaposan felöntött dajdajozók. Megmutatva förmedvényes ízlésüket, szörnyűséges mulatozós nótákra zendítenek rá. Ordibálva, ordenáré módon énekelnek, miközben vetkőzésbe fognak, és megrohamozzák a helyiségben található jakuzzit. Simon Zoltán Hlesztakovként pompázatos egyszemélyes show-t vezet elő. Mind nagyobb embernek kamuzza magát, aki elképesztő emberekkel van pertuban, akinek minden híresség a komája, dermesztő a hatalma. A kis senkiből, akit hatalmasságnak néznek, előtörnek a vágyálmai, és a hallgatósága, amelyiknek van valós oka arra, hogy reszkessen, beveszi ezt az orbitális maszlaghalmazt. Gogol a félrevezetési technikákról is szól, arról, hogyan lehet szinte bármilyen valótlanságot elhitetni, és arról is, hogy lehet letagadni az igazságot, a csillagokat is lehazudni az égről. Ilyen értelemben aztán igazán modern.

Kiváló karaktereket formálnak meg a színészek úgy, hogy maximálisan beleilleszkednek a színpadi kompozíció egészébe. Szegedi Dezső Oszip, Hlesztakov minden hájjal megkent szolgája. Gáspár Tibor az a fajta járásbíró, akinél a polgármester megrendelheti az ítéletet. A polgármester feleségeként Varga Andrea kiéhezett szukaként ront rá Hlesztakovra. A lázadozó serdülő lányuk, Rudolf Szonja megszemélyesítésében, szintén meg akarja őt kaparintani. Feczesin Kristóf a bocs., hogy élek típusú, félelemtől remegő tanfelügyelő. Kokics Péter a levéltitkot nem ismerő postaigazgató. Salat Lehel a parancsra bármilyen törvénytelenséget végrehajtó rendőrfőnök. Seres Ildikó a betegekkel nem törődő kórházigazgató. Bodoky Márk, Farkas Sándor a választóikra nagy ívben tojó képviselők. Pilinyi Márta jelmeztervező több ruhája még karikaturisztikusabbá teszi ezeket az amúgy is elrajzolt figurákat.

A végkifejletnél, amikor Hlesztakov és Oszip, alaposan megszedve magukat, eliszkolnak, a díszes kompánia pedig ott marad hoppon, és bejelentik, hogy megérkezett a valódi revizor, a színészek felénk fordulnak, és miután felgyújtják a nézőtéren a lámpákat, bennünket vizslatnak. Belénk látva azt próbálják kikurkászni, nekünk mennyi vaj van a fejünkön, nálunk mit találna a revizor.

Éreztetik, akár bevalljuk, akár nem, bizony magunkon is röhögtünk.

Írta: Bóta Gábor

Fotók: Gálos Mihály Samu