A veszprémi közönség szavazatai alapján nyolcszoros Petőfi-díjas Kőrösi Csaba. Mondják róla, hogy elviszi a hátán a színházat, nincs olyan szerep, amelyben a maga zseniális módján ne lubickolna, legyen az dráma vagy bohózat. Két év kivételével 1988 óta erősíti a Veszprémi Petőfi Színházat. Tavaly Magyar Arany Érdemkereszttel is elismerték a munkásságát.
– Jó, hogy nemcsak egy emberen múlik az előadás sikere?
– Ez egy társasjáték, de ebben a játékban mindenkinek a maximumot kell hoznia, függetlenül attól, kinek milyen napja van éppen.
– Előfordult, hogy a közönség olyan dologra volt vevő, amire nem számított?
– Valló Péter rendezte Shakespeare A windsori víg nők című darabját, és ráéreztem egy egyszerű spontán vállrándításra, ami akkora hatással volt a közönségre, hogy azóta is működik. Most is történt hasonló A hőstenorban.
– Ön játsza a direktort. Hálás bohózati téma, roppant szórakoztató…
– Amikor egy figurát felveszek magamra, próbálkozom, erőlködöm, izzadok, aztán egyszercsak kialakul valami, jön egy gesztus. Aztán jön egy mozdulat, egy hangsúly.
– Minden darabjában van egy csak önre jellemző szimbólum. A hőstenorban például a sosem látott dugicigizés utáni füsthajtás…
– Így van! Az is csak úgy jött… Az efféle dolgokra való ráérzést a nagy öregektől lehetett ellesni. Kabostól, Latabártól. Amikor elvégeztem a Marosvásárhelyi Művészeti Főiskolát, a nagyváradi Szigligeti Színházba kerültem. Kollégám volt Cseke Péter apukája, Cseke Sándor, akitől nagyon sokat tanultam. Találkozásunk kezdetén egyszer azt mondta: „Csabika, délután találkozunk nálam!” A legkülönbözőbb figurák járási technikáit gyakoroltuk, javította a tartásomat, valamint gesztusokat mutatott. Minket még tanítottak az öregek!
A cikk folytatása a Pepita magazin novemberi számában olvasható.
