Tetőtől talpig színész, és egyedülálló egyéniség. Ugyanis csak egy olyan tehetség képes ilyen humorral, vígjátéki vénával megvillanni közel ötvenöt éven át a színpadon, filmen, aki mögött ott van a mély drámai erő is. Koltai Róbert ilyen. Akkor is, ha rendez, akkor is, ha játszik. A Jászai-díjas, Érdemes művész egyszerre érzékeny, mélabús és vicces, de játéka, gondolatai mindig szívhez szólnak.
– Először a Boldogtalan kalap című filmben láttam egy epizódszerepben, azóta él bennem ez a figura. 1982-ben ezért az alakításáért megkapta a Magyar Filmkritikusok Díját. A kilencvenes évek elején, a Közgázon előadott improvizációs humorú kabaréja zseniális. Biztos nem mertem volna interjút készíteni önnel azok után, ahogy rafináltan lealázta az egyik kérdezőt. „Nem-e hiányolja Petrasovits Annát a közéletből mostanában?” – kérdezte az egyik hallgató. Ön így válaszolt: „Hogy egyetemen így teszik fel a kérdést, hogy ’nem-e’…. hát ….. hogy meg-e feleljek erre, nem is tudom…„ Nekem ez a Közgázos produkció is megért egy Kossuth-díjat!
– (Mosolyog) Elég sok díjat kaptam az évek alatt, mindig jól esik. Ezt pont nem kaptam meg, de a Bujtor István-életműdíjat igen! Színészi és rendezői munkámért, meg két filmben nyújtott alakításomért, az egyik az Elvtársak, a másik a Korai menyegző.
– Gondolom, ez a díj nemcsak az életmű mivolta miatt volt különleges.
– Bujtor Pista nagyon jó barátom volt, sok produkcióban dolgoztunk együtt. Rengeteg közös sztorink és küzdelmünk volt. Nagyon sokat nevettünk, vele mindig jó volt a hangulat, de ezzel együtt kemény, erőskezű ember volt. Ezt, mint partnere, a saját bőrömön többször tapasztalhattam, forgatásokon, színpadon egyaránt. Rendkívül érzékeny humora volt, de mindig eljött az a pillanat, amikor meghúzta a vonalat.
– Soha nem lehetett tudni, mikor jön el az a határ?
– Azt meg kellett érezni, bár soha nem rejtette véka alá, ha valamiért neheztelt valakire. Nekem elég gyakran sikerült kihoznom a sodrából. Elég sokat hallhattam ezt a mondatot: Koltai elmész a nénikédbe!
– Sose halunk meg! Rendszerváltó időszakunk legendás kultikus filmje. Saját nagybátyjáról mintázta a vállfaárust. Szerintem az egyik legjobb alakítást ebben a filmben nyújtotta.
– Első rendezésem volt. Ebben a filmben is azt szerettem legjobban, hogy legalább annyira lehet rajta nevetni, mint megrendülni. Tele van saját élményekkel, gondolok itt a drága, élettel teli, csibész nagybátyámra és az akkori elkötelezett szerencsejátékos időszakomra az ügetőn.
– A függőségére…
– Ami a múlté, viszont a film zenéje örök, hisz Dés László és Bereményi Géza dala, a Nagy utazás, Presser előadásában kultikussá vált.
– Ön többnyire vidám, pozitív hangulatot áraszt a felvételeken, viszont akik ennyire derűsek, viccesek a vásznon, a közönség előtt, sokszor a magánéletükben egyfajta keserédes befele fordulással élnek.
– Ezen még nem törtem a fejem. Azt tudom, ha jó csapatban dolgozom, szeretem jól érezni magam, de minden vígjátékban van egy kis fájdalom is. Amúgy az a valóságos és jó darab, film, amely egyszerre ad okot a nevetésre és a könnyekre.
– Tesz különbséget a filmes munka és a színpad játék között?
– Mindegyik egyformán fontos. A technikája persze más, de nem tudnék választani, mert mindig az volt a legfontosabb, ami éppen adódott. A feladat varázsa egyedi, pláne, ha én választhatom ki azokat, akikkel együtt szeretnék dolgozni.
– Volt olyan szerep, vagy figura, amely olyan volt, mint ön?
– A csetlő-botló kisembereket szeretem játszani. Nádasdy Kálmán egyik próbánk után mondta, hogy ez a csavargó – ez voltam én – egy feltartott kezű, menekülő Zeusz. A viharos sikerű Balfácánt vacsorára című darabban, legjobb barátommal, Kern Andrással játszottam. Nagyon jól ismerjük egymást és az adott keretek között nagy helyünk volt az improvizálásra, hatalmas labdákat adhattunk a másiknak, miközben meghallottuk egymás csendjét és a nézők moraját is, így minden este együtt lubickoltunk a közönséggel. Egy szenvedélyes makettépítő adóellenőrt játszom benne, de inkább a habitusa az, amellyel azonosulni tudok.
Élettársa, Gaál Ildikó: François, aki mindig késik, mindig minden kiesik a kezéből, mégis aranyos, pont olyan, mint Robi. Kern Andris is azt mondta, ezt a szerepet ráírták!
– Ha újra kezdené, színész lenne?
– Nem tudhatom… Ilyen nincs. Ez egy olyan pálya, ahol akkor is éri öröm az embert, amikor nem is gondolná, és akkor is éri keserűség, amikor minden csillagzat szerint rendben vannak a dolgai. Jócskán akadnak kiszámíthatatlan dolgok… de mindenkit érnek csalódások, engem is, bár főképp az örömökre emlékszem, meg a kínálkozó jó helyzetekre és a jó megoldásokra. Persze volt, hogy kicsúszott egy-két nagyon fontos dolog a kezemből… de nem az a lényeg. Az egész pályámon azokat a dolgokat szerettem a legjobban, amikor egyszerre sikerült több húron játszani, megrendíteni és megnevettetni a közönséget.
– Mit üzenne a 18 éves Koltai Robinak?
– Próbálja meg jól megmarkolni, kihasználni azt, ami van, ami ott kiabál előtte, hogy ne kelljen más dolgokon törnie a fejét. Ugyanakkor ne ugorjon félre, ha új helyzet adódik.
– Volt olyan helyzet, amit nem használt ki a pályán?
– Valószínű, de most nem ez foglalkoztat.
– Mi az, ami most leginkább foglalkoztatja?
– Mai napig figyelemmel kísérem a politikai hírműsorokat, a világban zajló eseményeket. A háború, a minket körülvevő dolgok foglalkoztatnak. Meg a pillanatnyi helyzetek. Minden szabadidőmben hallgatom a híreket és nézem az Európa Bajnokságokat úszást, atlétikát.
– Sokat gondolkodik mostanában?
– Amennyire tudok.
– A sok szeretet eljut önhöz?
– Igen. Érzem, azzal nincs gond.
– A Balaton mit jelent Ön számára?
– A gyerekkort, kamaszkort, barátokat. Sokat nyaraltunk a Nemzeti Üdülőben, Siófokon. Mikor Benedek Tibor 7-8 éves volt, apukája hozta nyaralni. Miklós nem tartozott a sportos, focizós szülők közé, ezért a kis Tibi mindig engem hívott, húzott, hogy csináljuk ezt, meg azt. Ez focit és különböző sportos játékokat jelentett. Az a megszállott erő, amely játékosként, majd szövetségi kapitányként jellemezte, már ott volt benne 7 évesen. Ma már nem él. Majdnem minden vidám történetnek megvan a hátulütője. Ilyen az élet, szállítja az örömöket, meg a drámai helyzeteket.
– Melyik filmje forgatási helyszínére menne vissza?
– Valószínűleg a Sose halunk meg különböző helyszíneire. Leginkább a soroksári kocsmába, ahol Balog 2-vel, Kokival, Helyey Lacival rengeteget beszélgettünk a forgatások után is. De a kollégákkal is nagyon szívesen találkoznék. Jordán Tamással szívesen dolgoznék újra. Amúgy jól érzem magam itt a bőrömben, ahol vagyunk. Csákányi Laci bácsival is szívesen találkoznék. Kiváló karakterszínész volt, a Sose halunk meg lett az utolsó munkája. Nagy betegen vállalta Deutsch bácsi szerepét. Igen szigorú, de nagyon jó fej ember volt. Még hallom a hangját… Találkoznék édesapámmal is. Ő örök társam. Nagyon tud hiányozni, még jelen pillanatban is. Minden nap. Kíváncsi lennék, hogy látott-e azokban a filmekben, darabokban, amiket azóta csináltam, hogy nincs köztünk. Nagyon sok mindent belőle indítottam a színpadon. A szeretetéből. Ő mit tenne ekkor, vagy akkor? Szigorú, kemény, de jó humorú ember volt. Csodálatosan mondott verset. Mikor apám meghalt 2000-ben, annyira hiányzott, hogy a saját üzenetrögzítőmre rámondtam, ahogy köszönteni szokott engem. Nagyon hasonlított a hangunk. Amikor nagyon hiányzott, csak felhívtam magam, hogy hallhassam apámat. A mai napig tudom hozni azt a hangot. Az apámét.
– Miben látjuk legközelebb Koltai Róbertet?
Gaál Ildikó rendező, Koltai Róbert párja válaszol.
– Szeptember 2-án pénteken lesz a bemutatója annak a zenés vígjátéknak, amit ketten rendeztünk, Maga lesz a férjem címmel. Október 26-án Thomas Mann Halál Velencében című művének színpadi változatának bemutatóját láthatja a közönség, a debreceni ősbemutató után az Óbudai Társaskörben. Ez menni fog több helyen is. Tavaszra tervezzük Jordán Tamással az Az semmi! című darabot a Pince Színházban.
Koltai Róbert veszi át a szót:
– 2020-ban csináltunk egy 10 perces filmet, aminek Demencia spotok a címe. Az első felejtéstől a senkit meg nem ismerésig szól a film, én játszom benne a demenst, Ildikó írta és rendezte. Az alkotás a malajziai filmfesztiválon szakmai elismerést is kapott.
Írta: Tarnócai Éva
Borítókép: Jakkel Rudolf
