A kocsma az élet sűrűje, embermustra, valóságos televény. Sokak törzshelye, szinte otthona. Felnőttek napközije. Barátkozások és összekapások színhelye. Ütközőpont. Kivetkőzések, kiakadások, szándékos vagy akaratlan kitárulkozások gócpontja.
Szálinger Balázs Kályha Kati című darabja végig egy nagybányai krimóban játszódik, meglehetősen kiélezett szituációban, az első világháború után. Leginkább felsebzett lelkek tanyája. Nappali és éjjeli menedék, ahol az alkohol és a diskurzusok gyógyírt jelentenek, vagy éppen olajat a tűzre, méghozzá egy olyan állapotban, amikor szinte minden perc robbanásveszéllyel fenyeget. A történelmi szituáció, a világpusztító spanyolnátha járvány, a rossz állapotban lévő emberek, a kínzó szeretetéhség, a veszélyeztetettség, a kiszámíthatatlanság, az, hogy egyáltalán nem tudni, mit hoz a jövő, labilitást, letargiát, alkoholizmust, reménytelenséget eredményez. A kiszámíthatatlansággal, a fenyegetettséggel szemben, még mindig a Kályha nevű kocsma a legbiztonságosabb pont. Itt ismerősökre és biztató tekintetekre lehet találni. A címszerepben Kováts Adél kocsmárosnőként összetartó erő, aki, legalábbis egy ideig, tudja hogyan kell továbbvinni az életet. Kemény és lágy, mikor mire van szükség. Fölöttébb határozott, ha kell, de képes elérzékenyülni is. Rendszerint átlátja a helyzetet, és tudja mit kell cselekedni. Nála jobban már csak a Nagypál Gábor által adott, Bácsinak becézett, gyakran védekezően összekucorodó vak férfi tudja, illetve inkább érzi. Kifinomult érzékeivel ráhibázik mindenre. Lényegében itt lakik a kocsmában, leginkább összekucorogva egy padon. Az alkoholszint növeli a lényeglátását. A haverja, a Spori nevű fickó, aki Pál András alakításában, ugyancsak szuperérzékeny, és szintén erősen kocsmafüggő, hogy temérdek mindentől megóvja őt, előző heti híreket olvas fel neki, gondolván, hogy azok kevésbé zaklatják fel, azokból kevésbé lehet baj. Dehogynem! A zsigerekbe ivódott, hogy mindenből lehet, és ez sajnos nem oktalan félelem, hanem színvalóság. Így telik a karácsony is. Többen ülnek az asztal körül, próbálják magukat jól érezni, igyekeznek egymást szeretni. De szivárognak a hírek és az álhírek. Ezektől meg-megakad a torkon a falat. Könnyen elmegy az étvágy. Oda a karácsonyi meghittség, ami villanásnyi időre tán megteremtődött. Aztán megint visszatér, de újra elhangzik valami, ami csaknem tőrdöfésként hat. Nehéz így létezni, nehéz ismét és ismét hitet verni egymásba, magukba, hogy érdemes ezt tovább csinálni, gyakran a vegetáláshoz közelítve tovább élni.
Szerencsére Szálinger nem a nézőket masszívan földbe döngölő drámát írt. Sok benne az abszurdba hajló humor, a kelet-európai képtelenségek képtelenségének az ecsetelése. Annak lefestése, hogy ezen a tájon a legvadabb helyzetekben is a humor a túlélés egyik masszív eszköze. Vagy a szereplőknek van humoruk, vagy a szituációk annyira hihetetlenül abszurdak, hogy röhögni kell rajtuk. Netán kínunkban kell röhögnünk, és azt is elviselni, hogy egyfolytában próbálunk bízni abban, hogy egyszer majd, netán viszonylag hamar, jobb lesz, azonban rosszabb és rosszabb lesz, ami valaha elképzelhetetlennek tűnt, az is kínos valósággá vált.
Akár az, hogy az eddig többségben lévő magyarok Nagybányán kisebbséggé lesznek. És emiatt jönnek a riasztó, gerinctelen pálfordulások. Ennek mintapéldánya a városházi titkár, aki kapásból büszkén, mellet domborítva, hangoztatni kezdi amit addig titkolni igyekezett, hogy román vér is csörgedezik az ereiben, és azon nyomban hű, de nagy hatalomnak gondolja magát, amivel rögvest vissza is él. Rusznák András elénk tár egy erkölcstelen csúszómászót, akit a legtöbben tán szívesen leköpnének, csak hát a rettegés meggátolja ebben őket. Kénytelen-kelletlen meg kell hunyászkodni.
Némiképp hasonló a szituáció ahhoz, ami Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznye című darabjában zajlik, amikor szerbek foglalnak el magyar területet. A Miskolci Nemzeti Színházban, Szőcs Artur rendezésében, elementáris előadásban láthattuk, amint éppen, „véletlenül” ugyancsak egy kocsmában, elszabadulnak az indulatok, és az eddig sok tekintetben visszafojtott, némiképp takaréklángon lévő elleségeskedések, gyűlölködések elszabadulnak, és az alkoholgőztől még inkább nyílttá, pusztítóvá válnak. A kocsma sok tekintetben olyan mint a lakmuszpapír, leplezetlenül közszemlére teszi az addig titkolni próbált, akár gyilkos ösztönöket. Kiszabadul a rossz szellem a palackból. Rusznyák, szintén Miskolcon, parádés előadást rendezett Móricz Zsigmond művéből, a Kivilágos kivirradtigból, amiben ugyancsak egy vendéglátó egységben, erőteljes italozás, no meg zabálás közben, szintén kifordulnak az emberek önmagukból. Vagy tán éppen ez a rémisztő valódi énjük, a többi csak álca.
Szálinger rávilágít, kiben mi lakik. Mészáros Blanka alakításában a Cafka nevű prostituált, a többieknél is inkább a társadalom perifériájára sodródva, meglehetősen jólelkű. Porogi Ádám festője megidézi az aranykort, amikor Nagybányán „hemzsegtek” a jeles festők. László Zsolt koporsóárusa a szó jó és rossz értelmében egyaránt a halál „angyala”. Kályha Kati fia, Nagy Márk, és lánya, Berényi Nóra Blanka megformálásában, képtelenek lennének maguktól megállni a saját lábukon, az anyjuk nélkül. Gazsó György rendőrkapitánya igyekszik a hatalmat is kiszolgálni, de amennyire egyáltalán lehetséges, emberséges is lenni. Schneider Zoltán szőlősgazdája nem egy nagy jellem, de ő is kénytelen átélni, hogy vészterhes időkben még szőlőt sem lehet nyugodtan művelni. Baki Dániel, Berkó Boglárka, Sas Zoltán, Polák Ferenc, Tóth Dominik, Juhász Vince vesznek még részt a kiváló társulati összmunkában, amiben mindenki jellegzetes karaktert formálhat meg. Khell Zsolt olyan kocsmát tervezett, ami kissé szegényes, némiképp még sivár is, de jól belakható, bárki otthon érezheti magát benne. Tihanyi Ildi jelmezei megmutatják, hogy túl jól azért itt szinte senki nincs eleresztve. Ahogy túl jól alig van valaki is ezen a tájon. Amit látunk sok tekintetben tragédiába torkolló, abszurd haláltánc. A záróképben a halottak is visszatérnek az élőkkel közös apokaliptikus táncra, hideglelős látomásos vízióra. Megáll az emberben az ütő, de azért ezen is lehet nevetni. Errefelé úgy tűnik nincs más választásunk, minthogy megpróbáljuk kiröhögni a rettenet tárgyát, akár a halált is.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Dömölky Dániel
