Lírai szopránként énekesnek készült, és évekig fuvolázott, így a klasszikusok szeretete adott számára egyfajta komolyzenei tartást, mégis színésznő lett. Kiss Diána Magdolna hamar emlékezetes színházi és filmes alakításokkal vetette észre magát. A mozikban legközelebb Bergendy Péter Post Mortem című horrorfilmjében láthatjuk.
– Egy forgatás miatt napok óta többször ingázik vonattal a főváros és a székesfehérvári otthona között. Nem lenne egyszerűbb Budapesten élni?
– Nem. Fehérváron születtem, és öt éve a Vörösmarty Színház társulatának vagyok a tagja. Van saját lakásom, végre nem kell albérletben élnem és azon kattognom, lesz-e pénzem kifizetni a lakbért. Persze hiányoznak a barátaim és a kedvenc éttermeim.
– Mi az, amiért hálás az életben?
– Elsősorban a szüleimért. Sok ajándékot kaptam tőlük: tehetséget, a személyiségemet és azt, hogy így alakulhatott az életem. Otthon soha nem voltam elnyomva. Ha akartam, úsztam, ha akartam, táncoltam vagy énekelni tanultam, és több mint tíz évig fuvoláztam is. Hálás vagyok, hogy jó irányba indulhattam el, és mindezt a szüleim megteremtették nekem. Hálás vagyok azért is, hogy ilyen idegrendszerem van, hogy elbírom ezt a munkát. Néha azért beszól az egészségem, hogy állj meg!
– Mire büszke?
– Arra, hogy tudok alázatosan dolgozni és szerintem jó csapatember vagyok. Meg arra, hogy tehetséget kaptam a zenéhez, hallani is és előadni is, hogy szép hangom van… (nevet)
– Tudatában van a képességeinek, a tehetségének?
– Folyamatos kétkedés mellett mindig éreztem, hogy van valamim ott belül, de hogy elég-e, jó-e, fejleszthető-e, mindig kérdés volt. Az embernek saját magával együttélni is nagy feladat. Előfordult már, hogy úgy éreztem, abba kellene hagyni, és többször felmerült bennem a kétely, hogy egyáltalán való-e ez nekem. Viszont amikor olyan szerepet kapok, amihez hatalmas siker is párosul, na, akkor minden borul. Megveregeti az ember a saját vállát, és érzi, hogy a helyén van.
A cikk folytatása a Pepita magazin októberi számában olvasható.
