Bodó Viktor jó kis ramazurit rendezett az Örkény Színházban Lidércek, Shaxpeare, Delírium címmel. Ihletet merített a Szentivánéji álomból, meg még temérdek mindenből, és szórja az ötletpetárdákat, gunyoros provokációkat, aki akar, még fel is háborodhat.
Akár rögtön az előadás elején ki lehet akadni, hogy Máthé Zsolt Shakespeare-nek maszkírozva, öltöztetve, totálisan meztelenre vetkőzik. Közben, mint egy stand up komikus, velünk szemben állva, szövegel. Ugyanezt tette már Bodó négy évvel ezelőtti rendezésének, a Kertész utcai Shaxpeare-mosónak a premierjén is. Tekinthetjük ezt jelképesnek, hogy akkor, ahogyan most is, lecsupaszítják, szanaszét szedik a halhatatlan klasszikust, és ezúttal szintén Závada Péter átiratában, és a társulat improvizációi alapján, összeraknak belőle egy ötlettolulásos, virgonc színészi játékkal teli produkciót. Négy esztendeje és azóta is, hiszen változatlanul jókora sikerrel fut az előadás, a Rómeó és Júlia modernizált változatát, ami egy hetedik kerületi autómosóban elevenedik meg, azért vázlatosan, sajátosan, de csak eljátszották. Egészen remek produkció kerekedett ki belőle, amiben már az előtérbe érkezők is jókora üvöltözős verekedésbe csöppenhettek, utána a színpadon részesei lehettek Máthé férfi szriptízének, ami már akkor is röhejes volt, de azért némiképp meglepő, most már inkább mosolyogni való kedves hagyomány, de persze szabadon föl is lehet rajta háborodni. Az Örkény nézőinek zöme azonban meglehetősen edzett, és befogadó. Ráadásul a tavalyi The Black Rider igencsak konvenciókat felrúgó, extravagáns látvány- és hangzásvilágú „merénylete” után, amit Polgár Csaba állított színpadra, Bodó olykor már-már diétás színházi éteknek hat. Kedvesen idegborzolónak, bájosan szurkapiszkálódónak, szellemesen kikacsintónak, időnként nem annyira mélyenszántónak, mint amennyire ötletesnek.
Miközben mégiscsak arról beszél, hogy ez a mi kis hazánk azért eléggé nagy bajban van, jócskán megfeneklett, nemigen képes kikecmeregni a gödörből, és akkora a káosz, az összevisszaság, a fejetlenség, hogy már az se nagyon látszik, merre van előre, merre hátra. Már irányok, utak sem igen vannak, csak az az óriási „kutyulmány”, amiben élni vagyunk kénytelenek, és amiben legfeljebb látszatrend van, akár katonásdi drill, de azt is újra és újra szétveti a megoldatlan problémák áradata.
Bodó azt röhögteti ki, amin bőgnünk kellene. Eljátszadozik a borzalommal. A Szentivánéji álom helyszínét olyan rehabilitációs intézetbe helyezi, ahol drogosokat próbálnak gyógyítani. Úgy ismerjük meg a szereplőket, hogy egy foglalkozás keretében az új társuknak bemutatkoznak a lakók. Szinte mindegyikük elmondja magáról, hogy függő, és csaknem mindegyikük otthonának tekinti az intézményt. Ami rossz, rossz, de tán mégis valamivel jobb, mint odakint. Schnábel Zita lepukkant, rogyadozó, kosz-szürke, sivár nagyterem belsőt tervezett, amit azért old néhány meleg színnel. Otthonuknak tekintik az ápoltak. Menedéknek. De veszélybe került, be kell zárni, ha nem kap támogatást. És ahhoz, hogy kapjon, bizonyítani kell a holnap a minisztériumból érkezőknek, hogy megfelelő gyógyító, ha úgy tetszik, kellő „építő” munka folyik benne. Így jön az ötlet, hogy a terápiás célú színjátszókör elővezetésében, egyik napról a másikra, sebtében be kell próbálni, és elő kell adni, a Szentivánéji álmot. Lesz persze nagy kapkodás, idegesség, ami törvényszerűen összezördülésekkel, perpatvarral, felfordulással jár. Mindenki „ügybuzog”, sőt „túlbuzog”, észveszejtő rohangászás kezdődik. Pánikba torkolló szövegtanulás. Majrézás a köbön. A másik okolása, ha valami nem megy. Összezördülések, egymásnak ugrások, veszekedések garmadája. Félreértések, bohózati helyzetek. Jól szervezett emberkavalkád, tömegjelenetek, hajtépő téboly. Pánik. Frenetikus nevetés a nézőtéren, bár érezzük, hogy ezeket a rútul kiszolgáltatottakat akár egyetlen tollvonással is ki lehet csinálni, teljesen lehetetlenné lehet tenni, ha megszüntetik az intézetet, abszolút kihúzzák a lábuk alól a talajt. Vagyis nem babra megy a játék, nagyon is tétje van.
A Szentivánéji álom mesterember jelenete kerül középpontba. Abban is ügybuzgó dilettánsok akarnak veszettül bizonyítani a színjátszásukkal. Az Örkény társulatának az odaadása a topon. Úgy fenemód játékosak, hogy közben hajszálpontosaknak kell lenniük, bonyolult színpadi koreográfiát lejárniuk, biztos ritmusérzékkel, Giliga Ilka gyakran meglehetős humorforrásként szolgáló jelmezeibe való gyors átöltözésekkel. Ráadásul időnként dalra is fakadnak, közismert slágerekkel kontrakarírozzák az amúgy is humorral teli jeleneteket. Polgár Csaba, Hámori Gabriella, Zsigmond Emőke, Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Ficza István, Kókai Tünde, Friedenthal Zoltán, Máthé Zsolt, Hajduk Károly, Jéger Zsombor, Novkov Máté, Patkós Márton egyaránt remek karaktereket teremtenek, miközben belesimulnak a frenetikus összjátékba. A szerepük szerint drogos színjátszók kijózanítóan hatnak.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Horváth Judit / Örkény Színház
