Mikor megkérdeztem tőle, miért lett rendező, azonnal rávágta, hogy ő nem az. Ő színésznő. A székesfehérvári Vörösmarty Színház művésze. Olyan színésznő, aki rendez is. Úgy tűnik folyamatosan. Sokoldalúságát, a mélyben gyökerező gondolatiságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Göncz Árpád Mérleg című darabját augusztus 3-án mutatják be a Csokonai Művelődési és Rendezvény Házban, melynek rendezője: Kerkay Rita.
– Göncz Árpád drámájának hajdani szerelmeseit, – akiket a történelem viharai évtizedekre elsodortak egymástól, – Varga Mária és Zsótér Sándor alakítják, ez egy kétszereplős darab. Miért tetszett meg neked?
– Akik kiválasztották – Gerlits Réka és Mészáros Piroska a Terminál Workhouse művészeti és produkciós vezetői és Boronkay Soma az előadás dramaturgja, – fontosnak érezték a történet aktualitását és erősnek azt a magánéleti szálat, amely meghatározza a művet. Amikor elkezdtem foglalkozni a darabbal a nyelvezete ragadott meg leginkább, a töredezettsége. Nem könnyű olvasni. Eleinte bosszantott, hogy nem értem a szöveget. Aztán rájöttem, hogy a szerző ezzel az írástechnikával jellemzi a szereplők beszédmódját. Vagyis inkább a hallgatásukat. Egy olyan országban, ahol, ha suttog is ver. Megismerünk két teljesen különböző embert, álláspontot, teljesen eltérő élettörténeteket és a legnehezebbet, hogy abból mennyit mernek megosztani egymással.
– Ez ennyire nehéz lenne?
– Persze. Nagyon nehéz felvállalni egy másik embert. Illetve magunkat egy másik ember bizalmában tudni, elhelyezni, egy életre szóló feladat.
– Ez a lélek bugyraiban játszódhat…
– Valóban, a női karakter mondja is, hogy sorsmérgezése van. Saját családjának terheit, a transzgenerációs traumáit, az apja elvesztését a holokauszt során, sem tudja cipelni, feldolgozni, nemhogy egy másik ember sorsát. Szerette volna, ha végre az ő sorsát vállalja fel valaki.
– Amikor két ember találkozik és hozzák a maguk történetét, az érzelem mélyül, akkor a másik nélkül korábban megélt érzelmek ebben az új szituációban felerősödnek, más megvilágításba kerülnek. Ez a szituáció valamilyen formában megjelenik a darabban?
– Érdekes, mert Zsótér Sándorral, a férfi főszereplővel beszéltünk éppen erről. Sokszor az ember egy másik ember által ismeri fel azt, hogy amiben élt addig, az mekkora érték. Az által, hogy egy másik ember előtt beszélünk a hétköznapinak vélt dolgairól, idegen szemmel tudunk rácsodálkozni azok valós értékeire. Amikor a férfi magánéletéről, házasságáról beszélnek, a nő azt mondja: Azért vetted el a hétköznapjaidat, mert neked ünnepre már nincs szükséged. Elsőre úgy tűnhet, hogy ez egy minősítés. Épp ellenkezőleg, az ember igazán a hétköznapjaival tud együtt élni. A legtöbbünk talán ezért vágyik inkább az állandóságra, mint a rendkívülire. Holott a rendkívüliben van egyfajta izgalom is, a félelem mellett.
– Miben különbözik a Mérleg férfija a nőtől?
– Varga Mária, női karaktere egészen speciálisan tud beszélni saját magáról, kegyetlen őszinteséggel. Olvasva csábított arra a szöveg, hogy azt higgyem, hogy számonkérő típus, pedig nem az, csak teljesen könyörtelen saját magával szemben. Zsótér Sándor az egyik próbán azt mondta, hogy minden szembesítés akkor érdekes, amikor dupla tét van. Hisz attól is tart az ember, hogy milyen választ kap, ugyanakkor hajtja a kíváncsiság. Én úgy gondolom, semmi nem lehet annál rosszabb, mint amit önmagáról gondol az ember. A férfi karakter pedig éppen mindent önmagába folyt. Egyfajta szorongásból adódóan képtelen kimondani olykor fontos dolgokat.
– Díszletszegény darab, ami viszont a színpadon van, az nagy jelentőséggel bír.
– Követtük azt az irányt, amit Göncz Árpád leírt. Van egy körfüggöny, egy dívány, egy padlóváza, egy asztal és a nippek. Ők jelenítik meg az összes szereplőt, akikre utalnak, de nem jelennek meg a darabban. A darab elején van egy instrukció a térre vonatkozóan, ami nagyon megtetszett: Csak annyi kellék lehet a térben, amit a darabban konkrétan használnak a színészek. Nem sok tárgy van, mégsem tartom díszletszegénynek az előadást. A tárgyakon keresztül kezdtem kapcsolódni a darabhoz. Nagymamám nippjeit hoztam el és eszembe jutott, amikor gyerekként álltam a vitrin előtt, miközben azon gondolkoztam, hogy miért pont úgy állnak egymás mellett a porcelánfigurák, ahogy. És elindult a fejemben egy történet, jeleneteket találtam ki, mit mondanának, mit játszanának és, ha más sorrendben lennének, akkor mi történne. Volt ilyen vágyam és egyszer csak jött ez a darab…
(fotó: Gordon Eszter)
– Mivé fejlődik ennek a két embernek a kapcsolata?
– Két teljesen más nézőpontból és attitűdből eljutnak arra a pontra, hogy megtanulják elfogadni egymást és akceptálni, amit a másik képvisel. Ennek a darabnak annyi a cselekménye, hogy két ember találkozik több, mint 20 év után és együtt töltenek majdnem annyi órát, amennyit a közönség is lát. Azért nehéz beszélni erről, mert ez az ő szellemi párbajuk, amely nem vita, hanem egy spirálisan egyre mélyülő utazás egymásban és önmagukban.
– Mennyire volt nehéz a darab történelmi hátterét bemutatni?
– A történelmi hátteret a szöveg nyelvezete rekonstruálja, az elhallgatás, a félmondatok. Mi ezeket igyekeztünk kibontani és a stilizált eszközhasználattal láthatóvá tenni. Mi sem tudjuk igazán, hogy most éppen miben is élünk. És az, hogy amiben most élünk, milyen módon hat a magánéletünkre, no, azt végképp nehéz lenne megjósolni. Egyébként a darab érdekes kérdése, hogy az az adott történelmi helyzet, amiben élünk, vajon mennyiben befolyásolja privát döntéseinket.
– Menni vagy maradni?
– Igen, de egy kapcsolatba beleállni, legalább annyira nagy feladat, mint eldönteni azt, hogy elhagyom-e az országot, vagy nem. Az adott ember képzelettartományába, neveltetésébe, különböző lépések férnek bele. Valaki megtud barátkozni az ismeretlennel, valaki nem.
– Miért ajánlanád a mai fiataloknak, hogy nézzék meg ezt a darabot?
– Mert rettentően hozzá vannak szokva a fordulatokhoz és vágynak a mozgalmasságra. Ez meg attól érdekes, mert nincsenek benne sem látványos trükkök, sem mozgalmas jelenetek, mégis humoros, és nagyon fordulatos, csak másképp. Két ember – két fantasztikus színész – be van zárva és beszélgetnek, a cselekmény pedig bennük történik, szembe néznek magukkal és egymással, amit mindenkinek meg kellene tennie, ez egyfajta lenyűgöző önismereti utazás.
– Miért lettél rendező?
– Nem lettem. Színésznő vagyok. A rendezés nem volt vágyam, hanem csak úgy jött. Vannak szerencsés véletlenek. Az első rendezésemre a színház vezetése kért fel, ez volt az Odaadó hívetek, Surik, majd a következő évben Csukás István Diótörőcskéjét rendezhettem meg. Nem tanultam rendezni, tehát nem kötődöm hozzá és nem akarok megfeleni senkinek. Talán éppen ez érdekel benne. Nagyon jó benne lenni, teljesen leszív, másfajta odafigyelést igényel és óriási felelősség. Éppen ezáltal rengeteget tanultam és sokkal inkább megértem, hogy egy rendező mennyi mindenen megy keresztül. Színészként teljesen más nézőpontból láttam a dolgokat. Azóta sokkal nagyobb bennem az empátia és színészként is sokkal türelmesebb lettem. E munka során Varga Máriától és Zsótér Sándortól rengeteget tanultam színészként, hogy lehet ennyire bátran, szabadon próbálni. Mindig is lenyűgözött, ahogyan a színházról gondolkodnak, nagyon boldog vagyok, hogy együtt dolgozhatok velük. Akár az alkotótársaimmal, hisz rengeteg ötlet jött a dramaturgtól Boronkay Somától, a zeneszerzőtől Matkó Tamástól, és a rendezőasszisztenstől Tusor Reginától. Ez egy erős közösségi munka, közös alkotói folyamat, hisz ebbe a munkába mindenki bekapcsolta a saját élményanyagát.
– Miért választottad ezt a pályát?
– Rettenetesen szorongtam, nemcsak most, korábban is, ezért úgy gondoltam, ha nagyobb terhelésnek teszem ki magam, és ha a félelmeimmel szembe tudok nézni, akkor tovább léphetek. A szövegek nagyon érdekeltek. A hittudományi karon találkoztam az Ebed Jahve dalokkal, amelyeknek a szövegét elemeztük. Ekkor kezdett érdekelni, hogy egy szövegnek milyen mögöttes története lehet és milyen rétegekből áll össze. Ezért jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályba jártam. Nem voltak terveim, csak benn akartam maradni és tanulni.
– Benn maradtál, sőt az egyetem után a Székesfehérvár Színház szerződtetett és azóta is ott játszol. Érzékenységed közismert.
– Érdekes, hogy a színészetben nem csak a sokféle karakter eljátszásának lehetőségét érzem fontosnak, hanem egyrészt azt a fajta mélységet, amely segít a szerepek által felismerni magunkban egyes tulajdonságokat, másrészt az esélyt arra, hogy kellő fantáziával miként lehet beleképzelni magunkat egyes szituációkba.
(Fotó: Molnár Artúr)
– És ez elég?
– Nem kell, hogy az emberrel minden megtörténjen ahhoz, hogy színész legyen. Viszont képzelőerő mindenképpen szükséges.
– A Mérleg kapcsán mit fedeztél fel magadban?
– A férfi karakter nagyon sok aspektusában hasonlít hozzám. A szorongás, a múltba kapaszkodás, az hogy az ember a régmúltból táplálkozva próbál meg választ keresni a jelenben hozott döntéseire. A női karakterben pedig nagyon vonzó, hogy mindenféle érdek nélkül tud egyenesen fogalmazni. Nincs benne bántás, manipuláció, egyszerűen csak azt mondja, amit gondol. És vállalja.
– Drámát, vígjátékot, zenés játékot, musicalt, sorsjátékot, pszichodrámát, tragikomédiát, operettet, dokumentumfilmet vagy akciófilmet rendeznél legszívesebben?
– Engem minden érdekel, ami színház. Ősztől Bagó Bertalan rendezésében William Shakespeare Julius Caesarjában Portiát fogom majd játszani. És még előttem áll Ulickaja, Unokám, Benjámin című darabjának megrendezése, amit nagyon várok. De ha választanom kell, talán a mese áll hozzám legközelebb! Azért szeretem, mert ebben a varázslatos műfajban gazdagon lehet az eszközöket használni, mind vizuálisan, mind zeneileg. Talán ezért vagyok szerelmes a mesékbe.
Göncz Árpád Mérleg című drámáját augusztus 3-án mutatják be a Csokonai Művelődési és Rendezvény Házban, a néhai köztársasági elnök beiktatásának évfordulóján, ezzel tisztelegve a 100 éve született volt köztársasági elnök és író emléke előtt.
Írta: Tarnócai Éva
(Borítókép: Torma Sándor)
