Mulattató kedvességgel mutatja be a kényszeres mániákat a Tok-tok, avagy hogy pattog a kocka? előadása a Belvárosi Színházban. Rengeteget nevetünk mások, vagy akár a saját gyengeségeinken.
Pszichiátriai rendelő előtere a helyszín. Bejön például Ullmann Mónika Blanche-ként, laborasszisztensként, és körbevizslat, hogy minden elég tiszta-e? A fotelt, ahová leülni készül, gondosan fertőtleníti. Ha bárki is hozzáér, sikongatások közepette azonnal rohan a vécébe, hogy mosakodjon. Állandóan szellőztetni akar. Sopánkodik, hogy senki nem figyel eléggé a tisztaságra. Folyamatosan retteg, hogy valamitől valami baja lesz. Azt lehet mondani, hogy a pandémia okozta szomorú tapasztalatok miatt ez normális. De Laurent Baffie francia szerző darabja, amit a Karinthy Színház Lököttek, a Madách a musical változatot Csoportterápia címmel tűzött műsorra, még a világjárvány előtt íródott. Ez a figura már ekkor ilyen volt, és jócskán lesznek még hasonlók a jövőben is. Ugyanis kényszeres mániában szenved. Meg van győződve arról, hogy egyetlen porszemtől is megbetegszik, vagy, ha valaki rálehel, akkor neki rögvest annyi. Merő reszketés az élete.
Az egyik leggyakoribb mánia, amit Járó Zsuzsa figurája, Marie testesít meg, az amikor valaki amiatt cidrizik, hogy nyitva felejtette a gázt, a villanyt, elfelejtette bezárni a bejárati ajtót, netán elveszti a kulcsait, fontos igazolványait. Igyekszik rekonstruálni az eseményeket, megerőltetni az emlékezetét, hogy mégiscsak elzárta azt a nyamvadt gázt. Pillanatokra meg is nyugszik, aztán ismét gyanakodni kezd, hogy jaj, dehogy, mégsem, most akkor mi lesz!? Rögvest haza akar rohanni, de a többiek visszatartják, most nem lehet, mindjárt megérkezik a pszichiáter. Három férfi és három nő kapott, a lehető legnagyobb meglepetésükre, ugyanakkorra időpontot. Egy érzéketlenül otromba hangú asszisztens fogadja őket, Cseh Judit megszemélyesítésében. Időnként tudatja, hogy a doktor úr most már tényleg hamarosan érkezik, de ő nem jön és nem jön. Így a betegek mindinkább szóba elegyednek egymással. Mesélnek magukról, ismerkednek. Azt nem kell elregélniük, hogy kinek mi a mániája, mert az mindegyikükről perceken belül kiderül.
Kedves, ahogy kezdetben meg-megrökönyödnek egymáson, bár mindegyiküknek van valami hasonló fajsúlyú problémája. Előbb-utóbb kieszelik, hogy amíg nem jön a doki, próbálják egymást kezelni. Egyenként mindenki megnyilvánulhat. Meghallgatják kurtára fogott élettörténetét. Igyekeznek neki tanácsokat adni. Együttérzően néznek rá. Kitárt szíveket és lelkeket kitárt szívek és lelkek viszonoznak. Ez bizonyos mértékig oldja a félelmeket. Kitalálják, hogy valamennyiüket próbára teszik. Pár percig legalább mindenki állja meg, hogy nem „hódol” a rögeszméjének. A Pataki Ferenc által adott Fred például Tourette- szindrómás. Kényszeresen nagyokat káromkodik. Szinte menetrendszerűen törnek elő belőle az otrombaságok. Ráadásul még obszcén dolgokat is mutogat hozzájuk. Stopperral mérik, mennyi ideig bírja ki e nélkül. Árgus szemek szegeződnek rá biztató szavak kíséretében. Összeszorítja a száját. Az arcán látszik, veszettül koncentrál, nehogy kicsússzon a száján valami trágárság. Egy ideig képes is visszatartani magát, a többiek már elég vidor ábrázattal néznek, mire csak megtörténik a baj, mond egy „zaftosat”. Fogja a fejét, kisebbfajta tragédiaként éli meg, de a többiek vigasztalóan mondják, hosszabb ideig bírta ki káromkodás nélkül, mint eddig bármikor, amióta a helyiségben tartózkodik. Hasonló módon mindenkit próbára tesznek. Senkinél nincs csoda, senkinek nem sikerül megszabadulnia a betegségétől, de leheletnyit mindenki fejlődik, kis sikereket ér el, amit tán a gyógyulás, vagy legalább a részleges gyógyulás legelső fázisának is tekinthetünk. A temérdek frusztráció után mindegyikőjüknek jut némi sikerélmény. Drukkolnak egymásnak, csoporttá kezdenek formálódni. A kezdeti idegenkedés, sőt utálkozás szimpátiába fordul, empátiát eredményez, előhozza a legjobb énjüket. A letargikus beletörődés tettrekészségbe csap át. Segíteni akarnak másokon, és magukat is ki szeretnék húzni a csávából.
Schruff Milán taxisofőrje számolási kényszerben szenved. Bármit azon nyomban megszámol, akármiről számok jutnak az eszébe. Neki ettől kell legalább kis időre megszabadulnia. László Lili fitneszedzője rögeszmésen mindent kétszer mond. Rohonyi Barnabás műszaki rajzolójának van a legfurcsább „dilije”. Képtelen bármilyen vonalra lépni. De ő is hősiesen próbálkozik ezen felülkerekedni.
Megfeszülnek az akarattól. Keményen összpontosítanak. Hibáznak, és újra meg újra neki gyürkőznek. Kudarcok váltakoznak sikerélményekkel, de azért az utóbbiak kerülnek túlsúlyba. Közben nevetünk a setesutaságaikon, az elbátortalanodásaikon, de szurkolunk is nekik, és persze belénk nyilall, hogy nekünk, meg valószínűleg a nézők zömének is, kisebb vagy nagyobb mértékben van valami hasonló „heppünk”, így némiképp a saját rögeszmésségünkkel is szembesülünk, azt is megbocsájtóan elnézzük magunknak. Az előadás végén van egy meglepő duplacsavar, amit nem illik előre elárulni
Khell Csörsz hideg, fehér, semleges rendelő előteret tervezett díszletként, Fekete Györgyi ruhái nem hatnak jelmeznek, természetes módon illeszkednek a színészek által játszott karakterek személyiségéhez. Paczolay Bélának ez a harmadik rendezése az Orlai Produkció égisze alatt. Az Egyasszony, a Bocs, félrement! után, ez is remek játéklehetőséget ad a színészeknek, méltán hosszú sikerszériára számíthat.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Takács Attila
