Miért kéne egy műfajnak másnak lennie, amint ami, hisz ez egy szórakoztató, önazonos műfaj. A Budapesti Operettszínház művésze Kalocsai Zsuzsa vallja, hogy az operett mindig reményt ad, elvarázsol és pozitív kicsengése van. A Jászai Mari-díjas operettprimadonna, érdemes művész a Színművészeti Egyetemen operett-musical szakán végzett, s egy klasszikus értékeken edződött varázslatos miliőt teremtett e műfajnak.
– A ti játékotok kemény munka. Mi az, ami összeköti a pályaíved ezen szakaszát?
– Pár éve volt egy választási lehetőségem, mint primadonna elmehettem volna szakmai nyugdíjba. Viszont a színész egy olyan fajta ember, aki szeret játszani. És játszottam tovább. A primadonna- szerepek után, jöttek az anya-, a nagymama-, majd a vicces karakterszerepek. Azt hiszem a humorérzékem az, ami szépen összekötötte a pályaíveimet.
– Hogy ért a primadonnából anyaszerepre váltás?
– Életemben először a János vitézt láttam az Operettszínházban és a gonosz mostoha szerepe tetszett a legjobban. Semmiféle lelki válságot, de még könnyes éjszakákat sem okozott a váltás. Mentem tovább. A Csárdáskirálynőben Cecília az igazán jó szerep. A mai napig sokkal izgalmasabbnak találom, bármelyiknél. A nagyobb élettapasztalat óriási előny, a humor pedig szerencsés fűszere ezeknek a szerepeknek. Ettől lesznek emberibbek az általam játszott karakterek, ezáltal igazibb érzelmeket tudok közvetíteni. Örülök, hogy nem maradtam otthon csipketerítőket horgolgatni. A döntés utáni legelső szerepem Illésházy Krisztina grófnője volt a Lili bárónőben. Lehoczky Zsuzsa testvérét játszottam. Micsoda partner volt!
– Azért szeretsz játszani, mert sok karaktert, élethelyzetet élhetsz meg, vagy mert az énektudásoddal ráerősíthetsz a szövegre?
– Nálam ez egyenrangú, hisz az egyik a másikból következik. Ha felveszek egy karaktert és jól sikerül megformálnom, akkor azt az élethelyzetet nemcsak én élem meg, hanem a közönség is. A színháznak ezért is van egyfajta katartikus, tisztító ereje. Nagyon jó kollegáim vannak. Sokkal hatékonyabban tudok dolgozni azokkal, akiket már ismerek.
(fotó: Gordon Eszter)
– Az átélésről mi jut először eszedbe?
– Mindegyik szerepben mélyre kell ásni, hisz a felületes megoldások nem igazak. Ez sok esetben tudatos, hisz annak ellenére, hogy ott van az írott szöveg, az ember élettapasztalata csak belekerül a szerepekbe, mert valamit mindig bele tudunk csempészni saját egyéniségünből. Nem kötelező beleszeretni a partneredbe, de abban a három órában igenis bele kell. Viszont amint kilép az ember színpadról, már az ügyelőpultnál civillé válik.
– Játszottál olyan szerepet, amelyet szívesen élnél tovább?
– Az operettekben, a primadonna szerepekben általában a házasságig jutunk el, a folytatás nincs megírva. Így van jól. Viszont senkivel nem cserélném el a sorsomat.
– Ha megérint egy szerep, amit elolvasol, és megérint, akkor először dalra fakadnál, vagy inkább elmondanád?
– Legelőször a dalt is elmondom. Néha nagyon muris, de tanulságos.
– Mikor voltál utoljára eufórikus hangulatban?
– Minden előadásomon. Megszűnik a lábfájásom, nem érzem az időt, tele vagyok izgalommal, hisz annyi minden történhet. Elfelejtheti az ember a szöveget, vagy valaki nem ér be a színpadra. A színészet a megfelelések munkája. Megfelelsz a rendezőnek, a partnerednek, a közönségnek…
– És hol vagy ebben a folyamatban?
– Ott vagyok. Minden szerepemben ott vagyok. Ha megnézel egy kettes, hármas szereposztást, mindenki más, pedig ugyanazt a szöveget mondja. És nem attól más, mert más méretűek a ruhák vagy más színűek a kiegészítők, hanem mert más színű a lélek, amely mögötte van, így más összetételű az is, amit közvetíteni akar a nézők felé.
– Mint magánember, mit közvetítenél a nézőknek?
– Azt hogy legyenek pozitívak, mert mindent meg lehet oldani, hisz az élet apró dolgaiban van az igazság és a bölcsesség. Ahogy a szeretetben is. Ez a szép érzés a nézőtér és a színpad között is jelen van. A mi kockacukrunk a taps és a felénk áradó szeretet. Mi ugyanezt közvetítjük a nézőtér felé, még akkor is, ha éppen boszorkányt játszunk.
– Milyen az, amikor a néző és a színész között kialakul az a bizonyos oda-vissza érzés?
– Szoktuk mondani, hogy ma milyen jó közönségünk van és ez szárnyakat ad a színésznek. Olyan dolgok is felszínre jönnek ilyenkor, amivel önmagunkat is meg tudjuk lepni. Van nehéz közönség is, ilyenkor elindulnak a gondolatok, mi lehet a baj? Sok a gond a nézőtéren vagy én vagyok a rossz? De ez is adhat egyfajta löketet. Meg kell küzdeni a közönség szeretetéért. A magyar közönség nagyon hálás. Különösen az operetté.
– Ha idejönne egy amerikai impresszárió, aki meg akarna nézni, melyik három szerepedben mutatnád meg magad, időtől függetlenül?
– A Cigányszerelmet, amelyben játszom Zórikát és Ilonát is. Szakmailag nagyon komoly mérföldkőnek számított mindkét szerep. A régi nyárban egy egészen másik oldalamat mutathattam meg Mária, az ünnepelt színésznő szerepében. A Rómeó és Júliában Capulették Dajkájaként is megnézhetne, de mindjárt játszom Goldét.
(fotó: Lakatos János)
– Milyen a te Goldéd?
– Tevje az, aki irányít, aki mindenre rámondja az áment, de valójában csak így gondolja, hogy ő irányít, mert egy okos zsidó asszony a háttérből úgy intézi a szálakat, hogy a férfi státusza ne sérüljön. Egyébként Golde az, aki merevebb ebben a hagyománytiszteletben, és Tevje az, aki érzelmileg mélyebbre ás, hisz támogatja lányai hagyománytörő házasulási vágyait. Az a gyönyörű ebben a szerepben, hogy akármi is jön, Golde mindig a férje mellett áll, követi őt és mindig ott van a remény a szemében. Ez egy nagyon mélyen erkölcsös darab, a világ szörnyű dolgaival is szembenéz, de a család szeretete, a hagyományok tisztelete arra nevel, hogy mindig van választási lehetőség.
– Úgy gondolod, hogy mindig van választási lehetőség?
– Hogyne. Csak mindig bemagyarázzuk, hogy nincs. Pláne a színész, aki nehezen mond nemet, mert állandóan meg akar felelni és ezzel sokszor lehetetlen helyzetekbe rángatja bele magát. Oda kell figyelni, tanulni kell a döntéseink következményeiből, hogy legközelebb azért felismerjük, hogy mikor kell azt mondani, hogy eddig és ne tovább!
Írta: Tarnócai Éva
(borítókép: Éder Vera)
