Kaj Ádám Zalaegerszegről indulva Esztergomon át egészen Szegedig építette fel saját, hiteles művészi útját. Rendezőként, dramaturgként és közösségteremtőként új színházi tereket álmodott és valósított meg, mindig mély elköteleződéssel és szívből jövő lelkesedéssel. Nemcsak előadásokat hoz létre, hanem hidakat is épít generációk és városok között. Kaj Ádám mostani friss projektjével, az 5művel pedig már nemcsak a színházban alkotna maradandót, hanem emberséggel, odafigyeléssel és tapasztalattal próbál példát mutatni a jövő művészeinek.
Mikor volt az első találkozásod a színházzal – és az egyenlő volt-e a színpad hívásával?
A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház volt ez, egyértelműen. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy még láthattam a színpadon Ruszt Józsefet. Egy Rómeó és Júlia beavatóelőadáson. Ezeknek az volt a különlegességük, hogy néhány jelenet végén Ruszt József megjelent, és egy-két gondolatot hozzáfűzött a darabhoz – ugye ez az ő nagy találmánya volt. Én egyébként rajztagozatos iskolába jártam, nem volt különösebb kötődésem a színházak világához. Azt viszont már akkoriban is éreztem, hogy dolgom van a művészetekkel. Volt pár iskolai előadás, ahol be kellett állnom játszani, de – szerintem – kutyaütő játékom volt.
Amikor elkerültem Esztergomba, a ferences gimnáziumba, akkor jött a nagy felismerés, hogy nekem nem a grafika, sokkal inkább a színház lesz a vásznam, a gondolataim és a látásmódom pedig az ecsetem. Való igaz, kisgyerekként még cirkuszigazgató akartam lenni, általános iskola harmadik osztályában szerveztem is Bogáncs Cirkusz névvel egy társulatot, akikkel egy rendkívüli osztályfőnöki órán be is mutatkozhattunk. (nevet) Viccet félretéve, Pásztó András lett a magyartanárom Esztergomban, ő Kassán a Thália Színházban dramaturgként alkotott korábban. Ő nyitotta nekem szélesebbre az ajtót a színházak felé.
A ferences gimnáziumban, vagy ahogy hívtuk, a Frankában, pedig különösen nagy figyelmet szenteltek a diákok színház-kultúrához való viszonyára. Egy szó, mint száz: a képzőművészeti vonal Esztergomban megszakadt, így az írás felé kezdtem el kacsintgatni. Drámai szövegeket, jeleneteket kezdtem el írni. Pásztó tanár úr pedig látta, hogy van érzékem a dramaturgiához, viszonylag jó párbeszédeket írok – így akár dramaturg is lehetne belőlem. Mindeközben volt egy iskolai színjátszókör, ahol rendezőasszisztens és dramaturg voltam. Egyszer rendeztem egy – ahogy Pásztó tanár úr hívta – ellenszínjátszókört. Semmi lázadás nem volt mögötte, egyszerűen csak írtam és rendeztem egy darabot. Négy éven át arra készültem, hogy dramaturg legyen belőlem.
Mi történt mégis? Négy év után gondolom jött az SZFE.
Jött is meg nem is. Megjelöltem ott a dramaturgképzést, viszont nem vettek fel. Nyilván megélhettem volna ezt tragédiaként, de én inkább elkezdtem a magyar szakot. Annak is helye volt a nagy egészben. Épp úgy, ahogy az egy éves cseh kalandozásomnak. Igen, mert cseh szakra is jártam. Vörös Istvánnal való barátságunk onnan datálódik. Ő volt az egyik legendás egyetemi tanárom. A Károli Egyetemen folytattam a tanulmányaimat, színháztudomány szakon. Éppen most szüntetik meg. Ott is kaptam a sorstól egy nagyszerű pedagógust, egy mestert – ezúttal a színház irányából, Bodolay Géza személyében.
Úgy adódott, hogy a kötelező gyakorlatom az ő szárnyai alatt, a Szegedi Nemzeti Színházban kezdtem meg. Szegeden az előírt egy rendezőasszisztensi munka helyett három darabnál asszisztálhattam, gyakorlatilag egy teljes évadot mentem a színházzal. Ekkor a Nemzetisekben megfogalmazódott az, hogy leszerződtetnének, rendezőasszisztensi státuszba, így még két csodálatos évet ott töltöttem. Ott ismerkedhettem meg a későbbi Babits Mihály Színház két alappillérével, Kéner Gabival és Béhner Péterrel. Velük Szeged óta tart a barátságom. Ha pedig szakaszosan nézem az életem: ők lettek a következő mestereim. Rengeteget tanultam tőlük, hiszen a színészektől lehet!
Ebben a két évadban két előadást hoztam létre, a Szegedi Nemzeti Színház támogatásával. Kaptam mindent, a technikától kezdve a jelmezeken át – ezért máig nagyon hálás vagyok. Színészköztársaság címmel az első magyar színi társulatról írtam és rendeztem darabot, előtte pedig a Sörgyári capriccio-t állítottam színpadra. Ennek a bemutatója viszont Zalaegerszegen volt, a Kvártélyházban, 2014-ben. Érdekes az élet, hiszen az első hivatalos rendezésem a szülővárosomban volt – azóta viszont nem volt lehetőségem otthon rendezőként alkotnom. Igaz, vittem előadásokat, de senki nem lehet próféta a saját hazájában. Azt érzem, hogy az élet más várost és közösséget adott nekem. Szegednél csodálatosabb színházi bölcsőt és gyönyörűbb várost el sem tudtam volna képzelni. Pályakezdőként egy egyetemi városban, amely kulturálisan stabil lábakon áll – na, az maga a valóra vált álom.
Most jön a nagy DE – jól gondolom?
Jól. Két évad után úgy éreztem, hogy most a saját lábamra kell álljak. Hoztam egy döntést, miszerint elhagyom Szeged mesés városát és a Nemzeti Színházat. Bodolay Géza ezt elfogadta, én pedig beleugrottam az ismeretlenbe. Nem is tudom, honnan fakadt bennem az a fajta bátorság. Már 2016-ban létre is tudtam hozni egy Jónás könyve előadást Esztergomban, ahol a kamaszkoromat töltöttem.
Bocsánat, hogy a szavadba vágok. Zalaegerszeg, Esztergom, Szeged. Mindháromról szenvedélyesen beszélsz. Jellemeznéd nekem egy szóval ezen városokat?
Három egészen más karakterű város, mégis ők hárman neveltek fel engem. Zalaegerszeg a szerelem, Esztergom a nagybetűs iskola, Szeged pedig a szabadság.
Szóval rendeztél Esztergomban…
Igen. Theaterrepublik Ungarn néven rendeztem – gyakorlatilag ez volt a Babits Mihály Színház előzménye. 2016-ban megcsináltam a Jónás könyvét Kéner Gabival és Báhner Petivel. Aztán megkerestem Esztergomban a Babits Emlékházat, hogy mi lenne, ha náluk, a kertben jöhetne létre ez az előadás – ha már minden adott hozzá. Ebben az időszakban fogalmazódott meg bennem, hogy próbáljunk Esztergomban színházat alapítani, így jött a Babits Mihály Színház – ami valljuk be egy sokkal rokonszenvesebb név az elődjénél. Ezzel párhuzamosan elfogadtam egy főszerkesztői állást is. A Pannon Tükörnek 2010-től voltam a szerkesztője, aztán a volt főszerkesztő távozásakor felmerült az én nevem is, mint utód. Nagyon megtisztelő volt, hogy engem kerestek meg ezzel a feladattal. Természetesen igent mondtam, hiszen érzelmileg kötődtem a Pannon Tükörhöz és Zalaegerszeghez egyaránt. Egy éven át vállaltam a főszerkesztést, bennem akkor már megfogalmazódott, hogy útelágazáshoz értem. Vagy az irodalom, vagy a színház.
Van, akinek megy a kettő együtt, én viszont ismertem magam, tudtam, hogy hajlamos vagyok a szétforgácsolódásra és a túlhajszolásra, így a színház mellett tartottam ki. A színházban ott van az irodalom, de az irodalomban nincs benne a színház. Most már csodálatos nyolc éven vagyunk túl a Babits Színházzal, hiszen 2017-ben jelentettük be a megalakulását. Ez alatt az idő alatt több, mint 16 bemutatónk volt: kortárs- és klasszikus előadások, ősbemutatók, olyan hagyományokat teremtettünk, mint a Babits Piknik, az Esztergomi Angyaljáték, kertmozizások, koronázás, mindemellett Esztergom 1050. születésnapján volt egy ősbemutatónk is. A Visit Esztergommal várossétákat tartunk, Élő történelem címmel, rendhagyó tárlatvezetéseket csinálunk, most pedig az SZFE-sekkel készülünk a Múzeumok Éjszakájára. Szóval vannak alkotótársaim, olyanok, akik hisznek abban a virágban, amit közel tíz év ültettünk el.
Esztergom mellett alkotsz még más városokban?
Miután elkerültem Szegedről, nem sokkal később bekerültem a Térszínház szellemi műhelyébe, amit Bucz Hunor vezetett akkor. Ami érdekesség, hogy egy hosszabb szünet után újra alkotok a Térszínház kötelékében, amit Hunor halálát követően a fia, Bucz Magor Junior Prima díjas zeneszerző vezet. Úgy érzem, ez egy gyönyörű történet, örülök, hogy Magor megkeresett és újra megtaláltuk egymást. Látom ebben az isteni gondviselés rendjét. Az, hogy a Térszínház ismét az életem részét képezi, óriási ajándék. Szegeden már több éve rendezzük meg drága pótapámmal és barátommal, Ótott Ferenccel a Tisza Teátrumot a Horthy Csónakház mellett. Illetve tízedik éve rendezek Passiójátékot Szegeden, a Liget Társulattal.
Mindezeken túl az SZFE-n doktorandusz hallgató vagyok olyan nagy tudású professzorokkal, mint Sepsi Enikő, Kocziszky Éva vagy pedig Balázs Géza, illetve az 5mű Egyesületben elnök-helyettesi tisztet töltök be. Utóbbi projekt az öt budapesti művészeti egyetem (SZFE, ZAK, MOME, Képző- és a Táncművészeti Egyetem) összefogása, egy közös vízió. Legfontosabb célunk, hogy a művészeti egyetemek között élő, szoros kapcsolat legyen. Ebben az életkorban, amikor az ember már nem tanítvány, de még nem is mester, mentorként próbál segíteni azoknak, akik épp most indulnak el a művészeti pályán új időknek, új dalaival.
Írta: Farkas Márió
