A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon mutatta be a Vígszínház, Béres Attila rendezésében, a Kabaré című, méltán világsikerű musicalt. Eredetileg a Vígben lett volna a premier, de a pandémia miatt nyárra tolódott.
Merészség ilyen hatalmas színpadra vinni a Kabaré előadását, hiszen kis külvárosi lokálban és szintén külvárosi, szerény panzióban játszódik. A szűk terek a fojtogató légkört is érzékeltetik. A kevés mozgásteret. A bezártságot. A behatárolt cselekvési lehetőséget. A ménkű nagy színpad viszont monumentális díszletet követel, aminek meg is felel Cziegler Balázs tervező. Kétszintes panziót épített és nem túl csillogó lokált. Forgó segítségével hol az egyik, hol a másik jelenik meg. Ha úgy tetszik, a züllöttség és a tisztes polgári élet megtestesülései. Hamarosan kiderül azonban, hogy a határok elmosódnak. A lokálban éppúgy jelen van a tisztesség, ahogy a panzióban a feslettség. A ’30-as évek Berlinjében pedig, amikor a történet játszódik, megjelenik a nácizmus, a pusztító, lidérces elaljasodás, amely szédítő iramban terjed, mint a pestis. A kezdeteket mutatja be a darab, sejtetve a szörnyűséges következményeket.
Megérkezik Seress Zoltán Konferansziéként. Szemezve a publikummal rögtön föl kellene vennie a kapcsolatot velünk. Nem megy könnyen. Tán azért sem, mert sok kihagyás után a színészeknek ismét bele kell jönniük a gyakorlatba, meg a jókora színpadot, óriási nézőteret is szokni kell. Seress küzd. Előbb-utóbb beledöccen a szerepbe.
A cikk folytatását a Pepita magazin augusztusi számában olvashatják.
