Jordán Tamás ma 80 éves. Kicsit lassabban mozog, mint régen, de megmaradt az egykori csillogó szemű, nagyot álmodni képes fantasztának, aki újabb és újabb dolgokat eszel ki, és amire esetleg más legyintene, hogy az lehetetlen, ő megvalósítja.
Ennyi idősen például kevesen vállalkoznának újra színházigazgatásra, de ő ismét belevágna, ha egyszer tényleg felújítják az általa alapított Merlint, vagy akár máshol. Folyamatosan jár az agya. Ady estje van a Pinceszínházban. A Rózsavölgyi Szalonban, 846-szorra lépett fel A Bálint+Jordán=160 című most bemutatott esten, amiben gyerekkori barátjával, Bálint Andrással, aki szintén hamarosan 80 esztendős, csipkelődve elevenítik fel az életüket, és közben erősen áthallásos Molnár Ferenc szövegeket mondanak. Örökifjúk. Jár az agyuk. Élvezettel élcelődnek, gúnyolódnak, mint a kamaszok, oda-odapörkölnek egymásnak, de ezt mint szurkapiszkálódó, igazi jó barátok teszik.
Jordánt ütésállóvá edzette az élet, alighanem megmaradt Don Quijote-i alkatnak, ha törik, ha szakad, meg akarja csinálni, amit elhatározott, akkor is, ha az lehetetlennek tűnik. Aztán számára esetleg mégis csak-csak lehetséges. Ha pedig belebukik valamibe, előbb-utóbb talpra áll, majd jönnek és jönnek az újabb valósággá váltandó ábrándok. Be lehet húzni neki gyomrosokat, és túlteszi magát rajtuk. Nem állítom, hogy semmit nem vesz a lelkére, nem tud neki ripsz-ropsz felmenni a pumpa, nem rágódik, gyötrődik, tipródik semmin. De közben meg bámulatosan irigylésreméltó tulajdonsága, hogy akár a szó szoros értelmében totálisan képes elfelejteni, ha valaki rosszat tett neki, piszkoskodott vele, nemhogy megbocsájt, de gyakran tényleg nem is emlékszik rá. Nála konszenzuskeresőbb és konszenzusteremtésre tényleg alkalmas embert, keveset ismerek. Ezt mutatja, hogy képes volt kiagyalni, kitalpalni a Pécsi Országos Színházi Találkozót, amit, legalábbis kezdetben, minden „oldal” támogatott. Az egyik fesztivál megnyitóján volt valami tüntetés, már nem emlékszem, hogy miért, de ezúttal nem is ez a fontos. Akik felálltak a pulpitusra, azokat kifütyülték, kihurrogták a Széchenyi téren. Veszélybe került a megnyitó. Bizonyos ideig tartott a purparlé, aztán Jordán odapattant a mikrofonhoz, azt mondta, hogy „tán’ rám nem haragszanak ennyire.” Majd emlékezetéből elővette kedvenc költőjének, József Attilának egy a helyzetre is rímelő versét, és mágikus erővel előadta, „Ti jók vagytok mindannyian, /Miért csinálnátok hát rosszat…?…” Őt meghallgatták, igencsak megtapsolták, és ezután már következhetett a megnyitó. Verssel tüntetőket lecsillapítani, arra nem hiszem, hogy sok példa akad, ahogy arra sem, hogy egy direktor mellett tüntetnek. Amikor balga módon, nem akarták meghosszabbítani a szombathelyi Weöres Sándor Színház élén, amit ő alapított, és amiből az ország egyik legjobb teátrumát gründolta, a mandátumát, a társulat és a közönség tagjai is utcára vonultak.
Egyébként József Attila szövegekkel felvértezve, tényleg tud mágikus ereje lenni. Amikor a Radnóti Színházban tartotta a Szabad-ötletek jegyzékéből készült estjét, annyira a lelke mélyéből, olyan intim halksággal beszélt, hogy hiába kicsi a színház, valamennyi néző fülhallgatót kapott, hogy a leheletnyi hangfoszlányok is érzékelhetők legyenek. A költészet terjesztése amúgy is az egyik vesszőparipája. A Merlin Színházban, amit értelmetlenül zártak be, és szerencsére annyi korhadás után, most talán helyrehoznak, működött a Merlin Kommandó, aminek oszlopos tagja volt. Nagyszerű verseket adtak elő rengetegszer, kiugró sikerrel, nívósan megzenésítve. Tuti, hogy temérdek fiatal ezeken az esteken lett költészetkedvelővé. Éppen Szombathelyen is, például, stadionnyi diákot késztetett arra, hogy ihletett irányításával, kórusban szavaljanak verseket.
Mániája, hogy a színház nem csupán arra való, hogy előadásokat tartsanak benne. Kulturális központtá, találkozóhellyé is kell válnia, tevékenységének ki kell sugároznia az egész városra, vagy akár az országra. Nem tudom hová tették a szemüket azok, akik nem vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Jó, jó, nem a szabályos színészalkat, nem a nagykönyvben megírt hősszerelmes, öblös hanggal, nem is első pillantásra megjegyezhetően egyedi fazon, nem kiköpött karakterszínész. De a belső izzását, a lelkesültségét, a nehezen felülmúlható közlésvágyát, odaadását muszáj lett volna észrevenni akkor is, ha esetleg sok mindenben setesutának mutatkozott. Hiszen ezek a tulajdonságok már ott voltak benne fiatalon, mérnökhallgatóként, amikor a legendás Egyetemi Színpadon még amatőrként vett részt emlékezetes előadásokban. És ott első profi színházi otthonában, az amatőr mozgalmak eredményeit is részint magába olvasztó 25. Színházban. Itt játszotta el Don Quijote-t, akit mintha rászabtak volna. És mivel a színház igazgatójának, Gyurkó Lászlónak az átiratáról volt szó, részint valóban rá is szabták. Gyermekien naiv, tiszta lelkű, az igazságért tűzön-vízen át küzdő, rettenthetetlen hitű Don Quijote volt. És barázdált arcúan is ilyen maradt.
A kaposvári teátrum fénykorában teljesedett ki a színészete. A színház méltán legmesszebb visszhangzó, jókora nemzetközi sikert is elérő produkciójában, a Marat halálában ő volt Sade márki, aki szinte mindenben Don Quijote-nak és Jordánnak is az ellentéte. Ő az értelmiségi cinikus, bármit kész megkérdőjelezni, akárminek kétségbe vonja az értelmét, nem hisz már semmiben, és hát szó sincs csillogó szemekről. Persze Jordánt is láttam már magába fordulóan, letargikusan, a kesernyés irónia sem távoli tőle. Szóval egyáltalán nem szuperhős ő, akinek a vészben még csak meg sem inog a lába.
Nagy álma volt például, hogy a Nemzetit is olyan találkozóhellyé teszi, mint amilyen az Egyetemi Színpad és a Merlin volt. Ehhez fedetté akarta átépíttetni a színházhoz illeszkedő szabadtéri színpadot, amit soha senki nem használt semmire, mert annyira oda hallatszik a közlekedés zaja, hogy jelen formájában alkalmatlan bármire is, a tervezés nagy dicsőségére. Ígéretet kapott arra, hogy ezt az álmát is megvalósíthatja. Itt szeretett volna egy naphosszat nyitva tartó találkozóhelyet, ahová sok-sok programot eltervezett. Átverték. Ez is benne volt abban, hogy nem pályázott újra, nem akarta meghosszabbíttatni a mandátumát. Minden balhé, harag nélkül, példamutató barátságossággal adta át a színházat Alföldi Róbertnek. Azóta is barátságban vannak, végeérhetetlen sikerszériában játsszák, a hatalmas közönségigényre való tekintettel, rendre naponta kétszer is, a Rózsavölgyi Szalonban Az utolsó óra című darabot. Ebben az élete végén járó Freud, Jordán megszemélyesítésében, a nála jóval fiatalabb pszichológussal vitatkozik, akit Alföldi alakít. Szintén a Rózsavölgyiben, Jordán a Kései találkozásban, Molnár Piroskával, egy időskori, édes-bús szerelmi fellángolásról regél. És ugyanitt volt egy nem szokványos stand up estje is, a Széllel szembe, amiben anekdotát halmozott anekdotára, meg kellett pukkadni a nevetéstől, de mondókájába közbeékelt igen komoly verseket is. A kép pápában pedig Lukács Sándor partnereként folytat ütős hitvitát.
Néhány éve eljátszotta Szombathelyen Az ügynök halálának címszerepét. Ő, az örök bizakodó, a zsákutcába került, reményt vesztett, öngyilkosságot elkövető kisembert. Megrendítő volt. Igazi tragikus hős. Ha úgy tetszik, hősszínész. Mióta felhagyott az igazgatással Szombathelyen már nincs dolga, de szabadúszóként is hiperaktív. Valószínűleg nem is létezik más életformája. A pandémia alatt, szobafogságra ítélve, hozta létre az Ady estjét, és már alig várta, hogy bemutathassa, azóta is játssza a Pinceszínházban. Most pedig itt van az új produkció Bálint Andrással a Rózsavölgyiben. Hosszú szövegeket mond fejből. Előfordul, hogy megbicsaklik az emlékezete, de remekül rögtönözve ez kiváló alkalom számára, hogy bemutassa a súgót, aztán visszazökken az eredeti kerékvágásba, és parádés amit csinál, illetve csinálnak, mert Jordán és Bálint érezhetően váltig inspirálják egymást, általános iskolás koruk óta. Pajkosak, rakoncátlanok, de közben már bölcsek is. Életkorukat tekintve időseknek számítanak, ám nem hajlandók megöregedni. Tornáztatják az agyukat, változatlanul állnak a vártán. Lerí róluk, hogy imádják amit csinálnak.
Jordán ma 80 éves. Katolikus nevelésben részesült, és ebből megtanulta, hogy az egyik legfőbb érték a szeretet. Több helyen elmondta, mennyire megrémíti, hogy a kereszténynek nevezett országban tombol a gyűlölet. Ő mindenesetre szeretetet, hivatástudatot, és annak ellenére, hogy rossz szemű felvételiztetők nem vették fel a Színművészetire, vérprofizmust áraszt magából.
Írta: Bóta Gábor
Fotók Molnár Miklós
