Jenike Sára számára a színház nem egynyári szerelem, hanem hosszú távú elköteleződés: egy folyamat, amelyben minden előadás egy újabb bizonyíték arra, hogy jó helyen van. Bár csak 26 évesen állt először professzionális színpadra, az útja tele volt inspirációval.
Sorsfordító döntése, hogy Ausztriában folytatta tanulmányait, kettős művészi identitást adott neki: magyar ízlést és bécsi szakmai hátteret. Most egy új kamaradarab és egy nemzetközi filmfesztivál-premier vár rá – tele izgalommal és várakozással.
Mikor és hol történt a nap bumm, ami a színház irányába terelt? Ez ugyanaz egyébként, mint a színház-szerelem?
Nálam ez nem egy alma-fejemre-esős pillanat volt. A színház mindig is mélyen megérintett, és ahogy egyre többet láttam belőle, úgy erősödött bennem a vágy, hogy részese legyek az alkotói folyamatnak. Ez is színház-szerelem, csak egy hosszútávú elköteleződéssel.
Mennyi idő telt el, mire már a színpad másik oldalán foglaltál helyet?
Sok! Beletelt egy kis időbe és belső munkába, mire összeszedtem a kellő bátorságot, lendületet. Már 26 voltam, amikor először álltam professzionálisan színpadon.
Kik voltak hatással rád a kezdetekben?
A legelején a Vígszínház akkori álomcsapata! Rudolf Péter, Méhes László, Igó Èva. A Padlást és a Fekete Pétert vagy százszor láttam. Még ma is megnézem a felvételeket és töltődöm belőlük. Színinövendékként és pályakezdőként pedig az akkori anyaszínházam, a Pygmalion Theater vezetői és társulata. Rengeteget tanultam tőlük elhivatottságról, munkamorálról, összetartásról. A mai napig szeretettel és nosztalgiával gondolok vissza arra a hat évre.
Mit gondolsz, mit mondanának ők a játékodról?
Remélem azt, hogy jól figyeltél, Kölyök.
Annyi művészeti ág közül miért éppen a színészet fogott meg?
Mindig is rengeteget olvastam. Ami megfogott a színészetben, az a kreatív folyamat: amint egy papíron létező figurába életet lehelsz. Megteremted a mozgását, a gesztusait, a beszédstílusát – háromdimenziós lesz, érezhetővé válnak az érzései, dilemmái. Számomra az is izgalmas, hogy ez a kevés művészeti ágak egyike, ahol az alkotás a nézők szeme előtt történik – mindenki együtt van jelen a pillanatban, amikor valami megszületik. Hihetetlen energiák szabadulnak ott fel. Ez varázslat. Meg hát, látnád, hogyan rajzolok.
Lámpalázas típus vagy? Nem tűnsz annak – de kíváncsi vagyok, mikor tűnt el. Már, ha eltűnt.
A klasszikus értelemben vett lámpaláz viszonylag hamar eltűnt, talán az első évadom végére. Megtanultam bízni a próbafolyamatban, a kollégáimban és a játékban. Ami viszont a mai napig megvan, az egy túláradó öröm és energia a kezdés előtt. Mint egy kisgyerek karácsonykor az ajtó mögött, a csengőre várva. Alig várom, hogy belevethessem magam.
Miért éppen Ausztria? Hogyan kötöttél ki ott?
Ez teljesen spontán lépés volt, ami aztán sorsfordító lett. Új képzést kerestem és rátaláltam egy bécsi iskolára, ami egy kis belvárosi színházhoz tartozott. Egy pénteken kiutaztam a meghallgatásra, aminek a végén megkérdezték, tudnék-e kezdeni már hétfőn. Hazautaztam, összepakoltam egy bőröndöt és hétfő délután már mesterség órán ültem. Az első hónapot motelekben töltöttem, mire sikerült lakást találni. Fél évvel később debütáltam a színházban, egy Joseph Roth darabban. Persze mindez lehetetlen lett volna, ha a szüleim nem állnak azonnal száz százalékban a nyaktörő mutatvány mögé. Ezért végtelenül hálás vagyok nekik.
Mit gondolsz, mennyit formált rajtad az, hogy Ausztriában magyar színésznőként vagy jelen? Ez van fordítva is megvan az életedben? Magyar színésznő, Ausztriában?
Ez alapvetően meghatározza, hogyan és merre alakul a pályám. A szakmát már Ausztriában tanultam – innen van a technika, a szaknyelv és a stílus. Ugyanakkor az ízlésemet a magyar színház formálta. Onnan származnak az ideáljaim, a példaképeim. Érdekes kettősség ez. Hogy a személyemen mennyit formált, arról az otthoniakat lehetne kérdezni.
Mely szereped élted meg a legnagyobb sikerként és kihívásként?
Mindkét esetben a Műselyemlány – az első szólódarabom – lenne a választásom. Covid-projektként indult: egy rendező, egy színész és egy üresen kongó színház. Három évig játszottam németül az anyaszínházamban, aztán lefordítottam és hazahoztam – Esztergomba, Budapestre, Szegedre, Erdélybe. Számomra óriási kihívás volt egyedül színpadon állni, ilyenkor nincs egyetlen másodperced sem, hogy kifújd magad. Minden rajtad múlik: az energia, a figyelem, a ritmus. És Doris… ő csak mondja és mondja, közben ugrál, táncol, énekel… Az első néhány előadás után úgy éreztem magam, mintha maratont futottam volna.
Kik azok, akik jelenleg hatással vannak rád?
Mostanában sok angol színházat nézek – Jodie Comer, Phoebe Waller-Bridge és Andrew Scott előadásait, ezek különösen nagy hatással vannak rám. Nagyon izgalmas, amit csinálnak, elképesztő energiával vannak jelen a színpadon. Ezeken kívül kijött most néhány zseniális arthouse film is. Ari Aster például nagy kedvencem.
Mit gondolsz, 10 év múlva hol leszel?
Ki tudja? Hiszem, hogy a változások iránti nyitottság fiatalon tart. Szeretek új helyeket megismerni és felfedezni, mit tartogat számomra az a közeg. Bárhol is leszek, remélem, lesz ott egy színpad vagy egy forgatás számomra, a párom és az óriáskaktuszunk, II. Koblenz.
Hol láthatunk legközlelebb játszani?
Lisa Hasenhütl The Tables Have Turned című filmje ősszel debütál Bécsben, majd megkezdi fesztiválkörútját. Ez egy nagy szerelemprojekt volt számomra, egy fantasztikus csapattal – már alig várom, hogy lássam, mi született belőle. Színházi vonalon pedig éppen egy kétszemélyes kamaradarabot próbálok egy szabadúszó csapattal. Még tárgyalunk a befogadó színházzal a novemberi premierről, de hamarosan jönnek a részletek.
