Egy anekdota szerint 1851-ben, Párizsban, az Olasz szalmakalap ősbemutatójára a színház igazgatója sem ment el, mert akkora hülyeségnek tartotta a darabot. De aztán hatalmas siker lett. Azóta is játsszák, most éppen a Nemzeti Színház mutatta be.
Fura dolog a színház. A legnagyobb remekműből, például a Hamletből is csinálható csapnivalóan érdektelen produkció. És ócska fércműből is lehet remek előadás. Az egyik legkirívóbb példa volt erre, amikor Kapás Dezső és Horvai István végzős osztályával Bezerédi Zoltán megrendezte Erdélyi Mihály 1942-ben elkövetett, ócska háborús propaganda irományát, a Vedd le a kalapod a honvéd előtt című förmedvényt. Visszájukra fordította a hazug szituációkat. Megmutatta az agyon idealizált háborús jelenetek rémségét, miközben ebben a környezetben röhejessé váló sematikus irredenta nótákat énekeltek a színészek. Akik rosszcsont kölykökként hancúrozva, halálra élvezték az előadást, nekiszabadultan komédiáztak, táncoltak, szórták a rosszmájú, gunyoros poénokat. Szétpukkadt a közönség a nevetéstől. Bezerédinek ez annyira jó emlék lehetett, hogy mostani színinövendékekkel ismét megrendezte a borzadályos fércművet.
Iszonytatóan banális történet
Az Olasz szalmakalapot a világot járó rendező, Silviu Purcarete sem először állította színpadra. Azt nyilatkozta, hogy mindig nagy kedvet csinál neki a munkához. Eugéne Labiche és Mark Michel bohózatának története pedig iszonytatóan banális, nyugodtan nevezhető jókora marhaságnak is. Erdőben van légyotton egy katonatiszt, és a férjét mohón megcsaló kikapós nő, akinek a fára akasztott szalmakalapjának egy részét felfalja egy ló. A bűnös ló gazdája, aki éppen vőlegény, nekiindul egy pontosan ilyen kalapot beszerezni, mert a vétkes asszony attól tart, hogy a különleges, díszes kalap hiánya leleplezi őt a férje előtt. A lovagias férfi pedig jóvá akar tenni mindent, de ez igencsak bajos, mert kiderül, hogy csupán még egy ilyen kalap van a városban. Így lót-fut utána, ám szerencsétlenségére a tulajdonosa elajándékozta, de aztán a megajándékozottól is odébb került. Megindul a felderítés, az „oknyomozás”, a hajsza, hogy bármi áron sikerüljön megkaparintani a meglehetősen felértékelődött fejfedőt. Emiatt a „becsületbajnok” úriember az esküvőjén sem jelenik meg, ezért az egész násznép a nyomába ered. Ő a kalapot üldözi, a hoppon maradt vendégsereg pedig utána lohol, menyasszonyostul.
Fantasztikusan mozgatja a színészeket
Mi a fenének viszi ezt színpadra a világnagyság Purcarete?! Ő már azon a szinten van, hogy örülnek, ha valahol munkát vállal, azt rendez, amit csak akar. Legnagyobb színházi élményeim egy része neki köszönhető. A Pantagruel sógornője több ország koprodukciójában, elképesztő, akrobatikus képességű színészekkel, Puccini operája, a Gianni Schicchi, két operaénekes kivételével meglepően jól éneklő prózai színészekkel, a Faust, aminek pokoljelenetében a nézőknek is részt kellett venniük, a Gulliver utazásai, ami a Nemzetiben is vendégszerepelt, bámulatos mozgásokkal, hihetetlenül karikaturisztikus figurákkal, miközben erőteljes politikai szatíra is volt.
A Gulliver utazásaiban a mozgások némiképp hasonlítottak a mostaniakhoz. Purcarete fantasztikusan tudja különböző kifejező alakzatokba rendezni a színészeket. Remekül mozgatja a sokaságot, de úgy, hogy ez egyáltalán nem arctalan tömeg, mindenkinek saját karaktere van, amit a mimikája és a gesztusai is tükröznek. A mostani produkcióban szintén igencsak karikaturisztikussá lesznek a figurák, miközben nagyon is hús-vér emberek. Tele emócióval, vágyakkal, indulatokkal, dühvel, bosszúvággyal, Nem férnek a bőrükbe. Idegzsábák. Tán ezért is képtelenek meglenni egy helyben, lótnak-futnak, gyógyíthatatlanul túlmozgásosak. Ebből is fakad az áradó humor. No meg a darab azért meghúzott, átírt szövegéből. És itt jutunk el oda, hogy ugyan már miért is jó az Olasz szalmakalapot rendezni?, persze, ha sikerül az előadás. Több mint negyedszázada például elég nagyot bukott a a Vígszínházban. Tán az volt a baj, hogy Eszenyi Enikő rendezőként túl sok mindent bele akart gondolni a darabba, ahelyett, hogy tébolyult „dilit” csinált volna belőle, szabadon engedve a színészek komikusi, sőt akár ripacsvénáját. Purcarete is tud bukni, a Katona József Színházban a Troillus és Cressida rendezése, néhány hónap híján immáron 40 éve, nem volt „fáklyásmenet”. Még az intellektuális színházon edzett nézők egy része is elutasította markánsan különleges stílusát, ezért aztán hosszú sikerszériáról közel sem beszélhettünk.
Élvezettel használja a bohózat előnyeit
A mostani premierközönség viszont kimondottan lelkes volt, adódtak jó nagy nevetések. Ezúttal túl sok intellektust sem igényel a produkció élvezete. Purcarete nem agyal, hogy mit akar közölni, viszont élvezettel használja ki a bohózat előnyeit. A parádés színpadérzékkel megírt, kajánul nyelvöltögető humorral átitatott szituációkat, a jól egymásra épülő jeleneteket, a mondatokban feltoluló poénhalmazt, amire ő még jócskán „rálapátol” fantáziadús mozgás poénokat. Közben akár primitívséget képes elemeltséggel, már-már festői látványvilággal vegyíteni. Ahogy ebben a darabban, úgy az ő rendezésében ugyancsak, bámulatos mennyiségű színpadi tudás sűrűsödik össze. Így aztán találkoznak a szerzők és az ő ötletei, ezért is szeretheti rendezni ezt a bohózatot. Nem nagyképűsködik, nem akarja eljátszani a világhírű rendezőt, nincs erre szüksége, mert hiszen köztudottan az. Nem akar fontoskodóan sokat üzenni. Szereti élvezni amit csinál, és ehhez magas mesterségbeli fokon „odateszi” a produkciót. Az élvezetet a színészekbe is átplántálja, akik pedig ragályos módon megfertőzik vele a nézőket.
Vannak nagyon jó és szerényebb színészi teljesítmények, de a csoportos jelenetek zöme „felfénylik”, „húzásuk”, lendületük, játékosságuk van. Herczegh Péter, Trill Zsolt, Szarvas József, Schnell Ádám, Varga József, Pallag Márton, Kristán Attila, Rácz József, Rátóti Zoltán, Polyák Anita, Katona Kinga, Szűcs Nelli, Söptei Andrea, Szilágyi Ágota, Sipos Ilka, Krauter Dávid Róbert, Winkler Tamás Ábel megemelt energiaszinttel játszanak. Fontos, hogy Bodrogi Gyula a balesete után ezen a premieren tért vissza a színpadra. Igaz, hogy kerekesszékben, de végre megint jelen van. Az Esthajnal bemutatóján is betolták a deszkákra, de akkor felpattant ültéből, és táncra perdült. Remélem, lesz még ilyen.
Dragos Buhagiar szinte életre kelő díszletei, színpompás jelmezei jó közeget biztosítanak a Vasile Sirli szellemes zenéjétől még vérbővebbé váló produkciónak.
