Először beszélgettem polihisztorral. Szinte azonos fajsúllyal és tehetséggel dübörögnek benne a színpadi szerepek, mint a leírt betűk, sőt a zene bűvölete és a festészet iránti kegy is oly magasra repíti, mint barátait az általa készített világszínvonalú Sacher tortája. De ki is valójában Horváth Károly? Sokoldalú, művészetében színész, – jó színész! – vagy gondolataiban felelős, családfenntartó művelődési nagykövet?
– Ön nemcsak színész. Volt bábszínész, újságíró a Kurírban, majd kecskeméti színészként a Taps Magazinba küldte írásait, tervezett díszleteket, darabot írt Piafról, 2000-től pedig óriási hátraarccal a kultúráért dolgozik, volt hogy egyszerre több galériát is vezetett.
– A bábszínészetet már nem gyakorlom, csak vizsgáztatok időnként. Ez egy alkati „rendellenesség”, hogy ilyen sokfelé érdeklődő típus vagyok. Már gyerekkoromban is két dolog nyűgözött le igazán, a színházszerűség és a látványszerűség. Ezek együtt motiválják az életemet, ugyanis hol itt vagyok, hol ott, de nagyon sok dolgot csináltam még ezeken kívül is.
– Például?
– Felnőtt fejjel végeztem el a Janus Pannonius Tudományegyetemet és Dajka Margit művésznőből írtam a szakdolgozatomat. Nagyon komoly kutatómunkát végeztem, ugyanis addig nem volt összerakva az életműve. Ma már a Széchenyi Könyvtárban is olvasható az általam készített anyag. Húsz éven át, megalakulásától a megszűnéséig kurátora, titkára, majd elnöke is voltam a Dajka Margit emlékére létrejött Művészeti Alapítványnak.
– Miért pont Dajka Margit?
– Ugyan régóta rózsadombi gyereknek gondolnak, de Vas megyében születtem. Falusi nagymamámmal egyszer elbattyogtunk a helyi kultúrházba, és itt ért az első moziélményem 4-5 éves koromban, a Liliomfi. Hatalmasat nevettem Dajkán, amikor megszólalt azon a jellegzetes nazális hangján! Furcsa, hogy évtizedek múltán megismertük egymást. Egy utcában laktunk és szinte unokájává fogadott.
– Ha most találkozna a nagyapjával, aki megkérdezné, mi az, amire büszke vagy fiam, és mi valósult meg az álmaidból, mit felelne?
– A nagyapám egy nagyon szigorú asztalos ember volt, aki már gyerekkoromban arra biztatott, hogy ne foglalkozzak annyi mindennel, egy dolgot kell tudni az életben, de azt nagyon. Ezt nem tudtam megfogadni. Viszont igyekeztem elkerülni mindent, amihez nem volt kedvem. Bevallom, ha valahol kikötöttem, jól éreztem magam, majd, ha ez az érzés elmúlt, távoztam. Amolyan újratervező típus vagyok. Nem tudok dolgozni, ha nincs bennem lendület, ok, vagy motiváció. Művészember vagyok, aki egy jó színész, de nem vérszínész. Ez alatt azt értem, hogy nem vagyok az a fajta színész, aki estéről estére színpadon van és szinte örökkön örökké játszani akar. Alapvetően elégedett vagyok az életemmel, de azt gondolom, a legfontosabb az élet megélése, annak kézbentartása és csak azután jön a színház, a festészet és mindenféle úri passzió.
– Vagyis mindig a család volt a legfontosabb?
– Igen. Későn ért bennünket a gyermekáldás. Emellett sok apró ünnepre van szükség. Ha az ember ügyesen osztja be az életben kapott, áldott dolgait, akkor van esélye a boldogságra.
– Az élet megélése minden színész számára fontos táptalaj.
– Az élet megélése számomra nem az átélés táptalaja. Talán itt a különbség. Számomra mindennél fontosabb. Különösen, amikor már nagyon régóta csinálunk valamit folyamatosan. Igazgató voltam, több emberért feleltem. Vezettem a Karinthy Szalont, a Ferencvárosi Művelődési Központot, a Bartók 32 Galériát, alig volt időm színészkedni. 17 év színházi lét teljesen kimaradt. Na, ekkor mentem először Indiába, majd utána a feleségemmel, vagy egy baráttal kétévente bejártuk Dél-Kelet Ázsiát.
– Egy színész, aki kurátori tevékenységéről is legalább annyira ismert.
– Képzőművészeti ismereteimet gyerekkorom óta folyamatosan gyarapítom, a legújabb generációt talán már nem ismerem annyira, de a régebbieket követem. Négy éve El Kazovszkij kapcsán végeztem kurátori munkát, aki igen jó barátom volt. Ha a Fémszínházban, meg mondjuk, Szarvason – ilyen feladatok mellett – van egy darabom, amiben játszhatok, akkor nagyszerűen elvagyok! És jut időm a családomra is.
– Vannak olyan falusi emlékei, amelyek beleégtek a memóriájába?
– Nagyon érzékeny vagyok a szagokra, illatokra. Nálunk fűrészporos volt a kályha. Amit a nagypapám lefűrészelt, a port és az apró forgácsokat is összegyűjtötte. Egy fém hordó állt a szoba közepén, azt meg kellett tömni ezzel a fűrészporral, majd a tetejét gyújtottuk meg. Ez a henger egész éjjel izzott tűzpirosan és ez az illat meghatározta az illatmemóriámat, csodás élmény, nagyon jó erre visszaemlékezni. A másik erős szagélményem Ázsiába érkezésemhez kötődik, mikor Indiában kiléptem a repülőgépből, megcsapta az orromat egy sajátos „illat”. Első nap haza akartam jönni. Azóta viszont már hatszor voltam ott. Lenyűgöz, hogy mindenki tudja a helyét Indiában. Boldog az az ember is, aki a legnagyobb szegénység tetején ül. Sokat lehet abból a kultúrából tanulni.
– Ez azt jelenti, hogy az önbecsülése mellett állandóan jelen van a reális önértékelése?
– Igen, mert ha ez nincs balanszban, az nagyon veszélyes lehet. Ha az ember rosszul ítéli meg a saját helyzetét, saját nagyságát, képességeit, és nem ahhoz képest vannak elvárásai magával szemben, akkor torzul a személyisége. Bennem nagyon erős az önbecsülés, ezért tudok otthagyni helyzeteket, vagy például visszautasítani bizonyos reklámfilmeket is.
– A színészi pályát is otthagyta!
– Igen, mert mikor megszületett a gyermekünk, rájöttem, hogy nem élhetek ilyen felelőtlenül. Akkor szabadfoglalkozású színművész, díszlettervező, és árverésvezető voltam. Ezért megpályáztam egy vezetői állást a kultúrában.
– Ön színésznek, vagy művészeti szakembernek tartja magát inkább?
– Nincs sorrendiség. Mindkét területen elfogadom, amit csinálok. Sem a színészetben, sem a festészetben, sem a zenében nincs legjobb. Jó színész, festő, zenész viszont van. Mindig arra törekedtem, hogy ötvözzem a színészetemet egyéb művészeti műfajokkal. Legutóbb performanszokat csináltam. Általam jól ismert képzőművészek művészetét, személyiségüket próbáltam megragadni, és ábrázolni. Nem közönség előtt, hanem például kinn a pusztában Bukta Imrét, színházi körülmények között El Kazovszkijt, műteremben Gaál Józsefet, összesen kilenc művészt. Ezekben a jelenetekben én voltam a főszereplő, mint színész, egy fotográfus barátom pedig az a partnerem, akivel együtt gondolkodva, a fotó eszközeivel mindezt rögzítette. Olyan képek születtek, melyek róluk szóltak általam, és persze rólam ő általuk. Így lett a megvalósítás olykor humoros, majd groteszk, máskor lírai vagy abszurd, valamit maszkban csináltam, mást pedig majdnem mezítelenül. Ezen két évig dolgoztunk, ez lett a Fotó-Performansz 69 kiállítás.
– Vagyis a 69. születésnapját egy kiállítással ünnepelte? Miért nem inkább jövőre, a 70-et?
– Nem ebből indult, persze ezt senki nem hiszi el nekem. Mivel 9 művészről szól a történet, megfordítottuk a számot, hisz a fotók is ki-beforgatják a művészeket. Emellett a 6-os nálunk a családban egy szent szám. Ja, és soha nem ünnepeltem meg a kerek évfordulóimat.
– Volt olyan érzése, ami annyira jó volt, hogy miután elmúlt jött a nagy üresség?
– Hogyne. Még egy premier után is lehet ilyet érezni. Azért kell utána kicsit bulizni, koccintgatni, hogy elmúljon. Igen, ez az üresség. Ez az érzés szerintem rokona az úgynevezett Stendal-szindrómának. Megrendülés, amit egy művészeti alkotással, vagy rendkívüli szépséggel való találkozás, vagy a nagy vágyak hirtelen beteljesülése okoz. Van erre hajlamom.
– Mint kurátort melyik kor nyűgözte le annyira, hogy szívesen sétálna ott egyet?
– Szerintem ezek a vágyak az életkorral változnak. Régebben biztosan az ókori Egyiptomba utaztam volna, de most az etruszkok érdekelnek. Nekem úgy tűnik, hogy az életük egy nagy buli volt, felfogásuk, ábrázolásmódjuk is ezt tükrözi. Ahogy közeledtek a túlvilághoz, azt is egy újabb bulinak fogták fel. Jó lenne megtudni az igazságot. A korok, mint életforma nem érdekelnek igazán, inkább a zene élvezete az, amely egyre inkább leköt és érdekel. Talán szívesen belehallgatnék élőben egy barokk operába. Viszont, ha ez a múltba kacsintás komoly, akkor leginkább egy Fellini forgatáson vennék részt, akár sminkesként, csak legyek ott! Mérhetetlenül rajongok érte. Szerintem a XX. századot – kis túlzással – Fellini és Picasso határozta meg.
– Ha újrakezdené, akkor is megmaradna ilyen sokoldalú művészembernek, vagy inkább elkötelezné magát egyetlen szakma mellett?
– Az élet túl rövid ahhoz, hogy csak egyféle dologgal foglalkozzak. Nem vagyok erre alkalmas. Mindent elolvasok Umberto Ecotól, aki egyszerre volt író, esztéta, tudós, filozófus, kritikus és tanár, és mindenben a csúcson volt. Kísérleteztem én is, és azokra a szintekre, amiket magamtól elvártam, azért eljutottam én is.
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Fém Színház
