Négy hisztériás tobzódik a deszkákon. Freud kezel egy lányt ennek a betegségnek alaposan kifejlett változatával, de maga is hajlamos rá, ahogy az ő orvosa szintén, a látogatóba érkező festő zseni, Salvador Dalí ugyancsak. Így aztán kiadós „ramazuri”, tragikomikus felfordulás, üvöltözés, kiborulás, kibékülés, majd ismét kikészülés egymásra halmozásának lehetünk tanúi a Thália Színház Télikertjében.
Káosz a köbön, a szerző, Terry Johnson buzgón összezagyvál mindent, hogy az elején ne is nagyon tudjuk elképzelni mi a fene ez!? Aztán fény derül sok mindenre, de a valóság és a nagy pszichiáterhez illően, a tudatalatti egybemosása, izgalmasan kiszámíthatatlanná, rejtélyessé teszi a négy szereplőt.
A történet szerint a végstádiumos szájrákban szenvedő – tényleg abban halt meg –, tudóshoz éjnek évadján, beállít egy bőrig ázott lány, miközben váltig zuhog az eső. A sejtelmes fények, a nyomasztó félhomály, az égszakadás-földindulás egészen olyan hatást keltenek, mintha horrort látnánk. Van némi vérfagyasztás, de nem ez áll a középpontban, a műfaji meghatározás a fekete komédia, a horrornál kevésbé hátborzongató históriát ígér, de ahogy azt már előre jeleztem, van itt minden, mint a búcsúban. Szervét Tibor Freud. Rögtön érzékelteti a betegségtől, egyáltalán az élettől való meggyötörtségét, a fáradékonyságát, beletörődöttségét. Czakó Juli pedig Jessica, az a végzős pszichológus hallgató, aki ha törik, ha szakad, ebben a lehető legképtelenebb szituációban rá akarja venni Freudot, hogy most, azon nyomban, miután száraz göncöket kért tőle, kezdjen vele terápiát.
Ekkor már sejthető, hogy jó esténk lesz. Szervét eljátssza a megrökönyödés, a tiltakozás, az ellenállás, a felhorgadás, a kiakadás, és bizony, a hisztéria jó néhány stációját. Hamar világossá teszi, hogy a világhíres lélekbúvár is labilis személyiség. Czakó pedig bemutatja a szeszélyesség, hirtelen hangulatváltás, ezernyi árnyalatát. Két lelkében sok tekintetben felsebzett ember küzd egymással, később kiderül, hogy csaknem életre-halálra. Meg-meginognak, elbizonytalanodnak, időnként szinte nem kapnak levegőt attól, amit a másik mond vagy tesz. Bravúr jelenet kiváló színészeknek. Az egész előadásnak van jutalomjáték, mutatvány jellege. Ha nem mindig bizonyul tartalmasnak a darab, a színészek akkor is brillírozhatnak benne, mert erőteljesek a karakterek, időnként gunyorosan karikaturisztikusak a figurák, a hirtelen hangulatváltások pedig lehetőséget adnak arra, hogy sokat felvonultassanak a színészi eszköztárukból. A produkció nem csak a műfajok között lavíroz, hanem a mélység és a felszínesség között szintén. Abban is összezavarhatja a nézőt, hogy most valami hú, de komoly dolgot lát, vagy inkább könnyedén szórakoztatót. Szerintem ezt is, azt is.
Jessica az elmúlt életével, tudományos munkásságával, az ehhez való erkölcsös, vagy éppen gerinctelen hozzáállásával, hasznosságával, vagy éppen végletesen veszélyes voltával igyekszik szembesíteni, közvetlenül a halála előtt a tudóst, miközben ő is kénytelen mind mélyebbre ásni a maga és családja történetében. Feszült, élénk szópárbajok zajlanak közöttük. A fölöttébb kifejező mimikájukkal is csatákat vívnak. Villámló tekinteteik nemhogy szikrákat szórnak, hanem szinte lángolnak. Fenyegetően drámaiak a köztük lévő csendek, robbanással fenyegetnek. És ezek a kisebb-nagyobb robbanások gyakran be is következnek.
Yehuda doktor, Freud kezelőorvosa és barátja, Tamási Zoltán, akinek eredendően is hajlama van a szarkazmusra. Ömlenek belőle az epés megjegyzések. Freuddal ellentétben ő konzervatív beállítottságú, igyekszik óvni a barátját az istentagadó nézeteitől, el akarja tántorítani egy ezeket taglaló cikk megjelentetésétől, azzal, hogy nem jó a vallásos embereknél, a papoknál kihúzni a gyufát. Ez már ugyanis a vészkorszak eleje, és mindketten zsidók. Két egymáshoz közelálló értelmiségi egyaránt méltányolható érvrendszere csap össze. A doktort is hamar „elkapja az ideg”, nála is egykettőre felmegy a pumpa. Ő is hajlamos a hisztériára, akár annyira, hogy feldúltan elrohanjon, magára csapva az ajtót.
Dalí Mózes András, aki csaknem teljesen bohózatira veszi a figurát. Szervét alakításában érzem Freud fajsúlyát, nagyságát is a komikuma mellett, de Dalí esetében semmi nem tetszik ki abból, hogy zseniális festő volt, amellett, hogy kétségtelenül volt hajlama a pojácaságra. A darab szerint ő is pillanatokon belül dühében a plafonon van. Labilis idegrendszerű emberekből ezen az estén, ahogy a mindennapokban, egyáltalán nincs hiány.
Horváth Illés egy sok tekintetben borotvaélen táncoló, Upor László által fordított, szöveget rendezett meg biztos stílusérzékkel és felturbózva a színészek játékkedvét. Mátravölgyi Ákos tágas polgári szobát tervezett, Gálvölgyi Anett és Miovác Márton kellő iróniával kihasználták a jelmezekben rejlő humorlehetőséget. A színészek és a nézők egyaránt élvezik ezt a jól szervezett színpadi „káoszt”.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Kállai-Tóth Anett
