A kísértetek, lidércek, rontó szándékú szellemek inkább bennünk vannak, mint a külvilágban. Erről regél a John című darab, Máté Gábor rendezésében, a Budaörsi Latinovits Színházban.
Négy ember szinte lenyúzza egymásról a bőrt, nagy intenzitású élveboncolás folyik. Élvezettel, vagy éppen elborzadva vájkálnak egymásban. Mindenki tud közülük dermesztően szúrósan, átható tekintettel nézni, mint aki vesébe lát. De valójában tán egyikük sem látja a lényeget. Olyan mintha mindannyian foncsorozott tükörbe bámulnának, amiről nem tükröződik vissza a valóság. Ahhoz, hogy totálisan kikészítsék egymást, nincs szükségük se izgatószerekre, alkoholra, drogra, minden külső segítség nélkül felizgatják ők magukat és egymást, még ha adódik is egy kis piálás. A Nem félünk a farkastól című Albee drámában, vagy az Utazás az éjszakába című O’ Neill-ben, immár a klasszikusnak számító amerikai színpadi szerzők műveiben, még elmaradhatatlanul vedelnek, de gyakran kábítószereznek is a szereplők ahhoz, hogy totálisan padlóra kerüljenek.
Annie Baker, fiatal amerikai drámaíró John című darabját 2015-ben mutatták be New Yorkban. Jókora sikert aratott. A Time Out magazin 2019-ben az 50 legjobb valaha megírt dráma közé választotta, amit azért erősen vitatnék. A New York Times szerint, ahogy az előadás ismertetőjében írják, „kísérteties meditáció azokról a témákról, amik a szerzőt leginkább jellemzik,: a magány állandó jelenléte az ember életében, valamint a szeretet és a jelentőségteljes kapcsolatok utáni zaklatott kutatás.”
Sokorai Attila díszlete Agatha Christie krimi színpadi adaptációjának látványa is lehetne. Egy panzió, amit valami, például hóvihar, elzár a külvilágtól, így aztán megindulhat benne a gyilkolászás. A tettes kutatásban, a bezártság miatt, pedig garantáltan csak azokat kell számításba venni, akik a házban vannak. De most nincs elzártság, színpadi hó se, sőt valós öldöklés sem, a légkör viszont olyan, hogy akár lehetne, horror események tanúi is lehetnénk. Azért kicsit recseg a lépcsőfeljáró, aminek fordulójában ember nagyságúnál is nagyobb, hatalmas baba trónol, aki kiguvadó szemekkel, rémisztően bámul, mintha mindent és mindenkit alaposan megfigyelne. Időnként totálisan indokolatlanul elalszik a villany, majd magától kigyullad. Bizonyos szobák teljesen indokolatlanul beáznak.
Takács Katalin rejtélyes házinéni. Kedvesen elcsiszeg-csoszog a mamuszában. Ám a mosolya már nem egyértelmű. Olykor ridegre vált. A szeme időnként félelmetesen csillog, a hangjában megjelenik valami fenyegető. Az sem érthető, hogy miért nem látjuk soha a beteg férjét, aki állítólag a ház másik szárnyában lakik. Érkezik a panzióba egy fiatal pár, Hartai Petra és Böröndi Bence alakításában. Egyfolytában huzakodnak. Kölcsönösen szemrehányásokat tesznek. A háttérben ott van az okok között egy harmadik, a címadó John. Nem jutnak dűlőre. A kákán is csomót keresnek, de olyan nagyon nem is kell kutakodni. Eljutnak odáig, hogy magukból kikelve üvöltenek. Már veszélyt jelentenek a másikra. Vagy tán a házinéni rájuk, netán ők rá? Sok a talány. Ez mégsem mindig feszülten izgalmas. Időnként nyúlósan hosszúvá válnak a párbeszédek, amikben közhely pufogtatás is folyik. Olykor lapos megállapítások feszülnek egymásnak, vagy éppen hullanak a semmibe. A horror ígéretével kecsegtető előadás valójában nem az. De a házinéni 82 éves vak barátnője, Bánsági Ildikó megszemélyesítésében, okoz hátborzongató perceket. Gyakran mintha neki lennének a legvilágosabb pillanatai. Máskor meg mintha elborult volna az elméje, elgurult volna a gyógyszere. Jön-megy-észlel. Vaksága ellenére ő a külső szem. És az eluralkodó misztika kisugárzó ereje. De azért ő is abszolút benne van e „mai kocsmában”, háborog, zsörtölődik, hiába tűnik másnak, ugyancsak örök békétlen. Senki nincs békében se magával, se a világgal. Zeke Edit olyan ruhákat tervezett, amiken nem minden van rendben, rajtuk is tükröződik a zaklatottság, bár a törekvése mindenkinek megvan arra, hogy rendezett külsejűnek, harmonikusnak tűnjön. De hát nem megy. Lépten-nyomon kibújik a szög a zsákból, kiborul a bili. Nehéz szeretni és szeretve lenni.
Máté Gábor rendezése megmutatja, hogy gyakran nem jutunk egyről a kettőre egymással, és sokszor képtelenek vagyunk szabadulni a démonainktól, félelmeinktől, fóbiáinktól. Küzdünk, küzdünk, és mégis nem ritkán egy helyben toporgunk, közben pedig akár fájóan nevetségesekké válunk.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Borovi Dániel
