Halász Péter, halálos betegen, javíthatatlan fenegyerekként, felravataloztatta magát a Műcsarnok legnagyobb termében. Megrendezte utolsó színházi eseményét. 20 éve halt meg a 63. életévében. Zsúfolt ház előtt búcsúzott.
Mikrofonnal a kezében, szörnyen soványan, jelent meg a „halott” a Műcsarnokban. Nem kerített nagy feneket a dolognak. Tárgyilagos hangon közölte, hogy az egyik próbán összeesett, azt hitte, hogy csak fáradt. De aztán mindenféle vizsgálat után közölték, hogy „Péter, gáz van.” És elmondta, hogy a májrákja lefolyása szinte napra pontosan prognosztizálható. Meg, hogy nem rendült meg tőle különösebben, tudomásul vette, ha ennyi, hát ennyi. Száraz tényközlése hideglelősebb volt, mintha patetikus lett volna.
Majd akkurátusan, ennek már megadva a módját, kitapasztalva, hogyan kényelmes, elhelyezkedett a koporsóban. Fölötte hatalmas fénykép lógott róla a falon, aminek hamarosan engedett a ragasztása, leesett, ezen jót nevetett. Benne volt ebben az ironikus nevetésben, hogy ja igen, hát ennyi az élet. Nem akart ünnepélyes, búskomor búcsúzkodást, ami persze azért igencsak komoly volt, de gúnyt is akart űzni a halálból, játékosan fityiszt mutatni neki, és ezzel kicsit felül is kerekedni rajta.
Kíváncsian kilesett a koporsóból
Régóta érdekelte a halál. Korábban vitát is szervezett róla a Városi Színházban, és alig hagyta a többieket szóhoz jutni, annyit beszélt róla. A felravatalozásán tűrnie kellett, hogy mások beszélnek. Kíváncsian kilesett a koporsóból. Izgett-mozgott benne. Kezét a feje alá tette, majd kivette onnan, oldalra fordult, gyógyszert vett be, vizet ivott. Ebben az állapotban is bámulta a közönséget, melyre abszolút szeretett nagyon erős hatást gyakorolni, ami most utoljára is, abszolút sikerült neki.
Éjfél utánra nyúlt a különös szertartás. Közben ott égtek körülötte a gyertyák, virág is volt, valaki egy kis kosarat is tett mellé némi elemózsiával, a hosszú útra. Halász imádta a váratlan helyzeteket, a teremtő improvizációkat, ez az este igazán tele volt velük. Körbe táncolták, beszédeket mondtak, de vicceket is, énekeltek, különös, furcsa sírós-nevetős színház kerekedett ki mindebből.
Amikor ereje teljében volt, akkor is jutottak eszébe tébolyult dolgok. Például P., avagy egy várost izgatja a gyilkos, címmel négynapos sorozatgyilkos fesztivált gründolt a Merlin Színházban, a középpontban Pándy Andrással, a magyar származású, belga sorozatgyilkossal, akit Szacsvay László, de Eörsi István író is megszemélyesített.
A rémtettek elkövetőinek lelkivilága
Volt ezen a rendezvénysorozaton minden, gyilkoló „automaták”, színházi és tudományos előadások, a témába vágó opera, és kiállítások. Nézőként, fiktív áldozatként az volt a dolgunk, hogy beleéljük magunkat a legnagyobb rémtettek elkövetőinek lelkivilágába. Az előtérben Mr. Hoffmann, szintén magyar származású úr, bűnügyi gyűjteményéből kaptunk ízelítőt. Középen kedves bohóc mosolygott ránk egy fényképről. Azt mondta Halász, aki hirtelen mindenütt ott termett, hogy ő John Wayne Gacy, a gyilkos bohóc. Jótékonysági rendezvényeken bohócjeleneteket adott elő beteg gyerekeknek, de „mellesleg” harminchárom fiatal férfit megerőszakolt és meggyilkolt a saját otthonában. Ezt nem akartuk elhinni, ám kiderült, hogy mindez igaz, 1994-ben végezték ki.
A fentiekből is kiderül, hogy Halász utálta a rutint, mindig pörgött az agya, hogy valami izgalmasan meglepőt találjon ki.
Mint többen a generációjából, ő is az Egyetemi Színpadon indult, ami némiképp megtűrt, fölöttébb ellenzéki helynek számított, de innen is kipaterolták, sikerült betiltott előadást csinálnia. Már nem volt hol dolgoznia, ezért lakásszínházat csinált. Ám ezt is megelégelték. Nem kellett, akkori szóval, disszidálnia, annyira nem kívánatossá vált, hogy útlevelet kapott, felszólították, hagyja el az országot. Európai állomások után végül New Yorkban telepedett le, ahol megalapította a Squat Színházat, ami nemzetközi hírű, kultikus hellyé vált. Megnyerték például a belgrádi nemzetközi színházi fesztivál nagydíját, vagy a New York-i kritikusok az évad legjobb darabjának szavazták meg a Mr. Dead and Mrs Free című produkciójuk szövegét.
A saját nagymamáját játszotta
Egy ideig nem volt hajlandó magyarul beszélni, haragudott a kiűzetéséért, ami nagyon fájt is neki, azzal is felejteni akart, hogy nem használta az anyanyelvét. De a rendszerváltás után, az azóta ledózerolt Petőfi Csarnokban, már előadással is tiszteletét tette nálunk, igaz, ekkor még csak angolul. Az Ő, aki valamikor a sisakkészítő gyönyörű felesége volt című produkciónak a címszerepét adta. A saját zsidó nagyanyját formálta meg, elnyűtt pongyolában, fenemód mulatságosan, de tragikus felhangokkal. Volt bátorsága a legócskább színészi eszközöket használni, mindig is hajlama volt a figyelemfelhívó harsányságra. Csoszogott, szörcsögött, szöszmötölt, böfögött, remegett keze-lába, nagyot hallott és nagyokat kiabált, csetlett-botlott, nyáladzott. Felvonultatta mindazt a sablont, amit magára valamit is adó színész nem használ az öregkor ábrázolására. Halász azonban tobzódott ezekben az eszközökben, újabb és újabb ripacsériával rukkolt elő, még a szemét is forgatta, a pongyoláját kényszeresen igazgatta, rájátszott a női szerepre, mutogatta a szőrös lábát. Ez annyira sok volt, hogy ami másnál borzalmas lett volna, nála erénnyé vált. Az ő karizmatikus személyisége megnemesítette ezeket a förmedvényes eszközöket. Aztán már magyarul is nagymamáskodott, az Új Színház repertoárjára vette a produkciót.
A Kamrában csinált például – már Amerikában is tette –, aznapi újságcikkekből színházat. Reggel olvasták a cikkeket, kiválasztottak közülük egyet-kettőt, ezekből sebtében előadást rögtönöztek, amit este már be is mutattak. Izgatta a kiszámíthatatlanság, foglalkoztatta bűntény, a gyilkosság, a horror. A Trafóban vámpírként riogatta a publikumot.
Végül megszervezte a saját felravatalozását. Mindenki szeretné látni a maga temetését, hát ő megcsinálta ezt, majd visszarepült New Yorkba, ahol kényszerű emigrációját töltötte, és körülbelül egy hónap múlva ott halt meg.
Mint Shakespeare A vihar című remekművében Prospero, tudását itt hagyva, kivonult a világból. Mi meg kezdjünk az átadott tudással és a zordon világgal, azt amire csak képesek vagyunk.
