Egy opera címszereplőjét arra kárhoztatni, hogy egy felvonás zömében ott flangáljon a színpadon, de egyetlen hang se hagyhassa el a száját, jókora kitolás is lehetne a zeneszerző részéről. Azért nem az, mert így az énekes úgy istenigazából megmutathatja a színészi képességeit, és azt, hogy a csendből, a totális némaságból hogyan kerekedik szenvedélyes hangorkán.
Dvořák Ruszalka című, hideglelősséggel is vegyes, gyönyörűséges operáját még soha nem adta elő a Magyar Állami Operaház. Most végre-valahára, a szláv évad keretében, megtette. Az is végre-valahára, hogy Halász Péter karmester visszatért az intézménybe, ő aztán igazán tud gondoskodni arról, hogy a zenekari árokból kellőképpen kihallatszódjon az emberi lélek fergeteges vihara, áradjon az elkeseredés, a feldúltság, a szenvedély, de a szépség, a kifinomult költészet, az elcsendesedés éppúgy, mint az üvöltő riadalom. Remek Wagner karmester, és Dvořák sok mindent merített a géniusztól, de azért nem olyan hátborzongató. Olykor egyenesen lírai, mesésen varázsos.
Ilyen az opera eleje, andalító tündérvilágban vagyunk, kedves vízi sellők között, akik azért a parton perdülnek táncra, ami némi ellentmondás, A Rajna kincsében például csak benne vannak a hűs habokban, amit a díszlet segítségével is sikerül elhitetni. Ez a díszlet viszont számomra nemigen fejez ki semmit. Egy fémmonstrum, de közel sem olyan pazarul monumentális, mint a Mefistofele előadásának valósággal az emblémájává váló, égbetörő fémspirálja, Antal Csaba telitalálata, amire ráfér akár az egész kórus. Nem értem ez a Szedrényi Éva által kiötölt fémalkalmatosság mit keres az első és a harmadik felvonásban, amikor a természetközeliséget, a tiszta levegőt, a víz vonzó csodáját, erdőt, tisztást kellene érzékeltetni. Azt a még romlatlan, és alapvetően boldog világot, ahonnan Ruszalka ki akar szakadni, mert végzetesen szerelmes lesz, mert emberré akar válni mindenáron, de amikor megtapasztalja, hogy milyen is az, visszavágyik oda ahonnan származik, a még érintetlen, emberi mocsoktól nem fertőzött világba. És ezt Brassói-Jörös Andrea el is énekli és el is játssza. Elhiszem neki a totális naivitást. Azt, hogy mint egy tágra nyitott szemű gyerkőc, javíthatatlanul kíváncsi, izgatja mi van a tavon túl, milyen az ember. Az opera-énekesnő torkából árad a szépség, arcán ott a félénkséget is legyőző kíváncsiság, ami, hiába óvja az apja, a vizek ura, Szemerédy Károly markáns megszemélyesítésében, ő mindenáron neki akar vágni a nagy útnak. Ott a szülői fájdalom, a féltés, az előrevetített hiányérzet abban, ahogyan a Víziember énekel. Apa és lánya hangja, nézése szeretetteljesen egymásba fonódik, mindkettőjüknek fáj az elválás, de hát meg kell lennie.
Maga a megtestesült romlatlanság indul el a romlottság világába. Ahová nagynénje, Jezsibaba, a boszorkány juttatja, varázsfőzetet kotyvasztva, és figyelmeztetve arra, hogy az emberek világában néma lesz, nem szólalhat meg, és, ha a szerelme elhagyja, az tragikus következményekkel jár majd. Jezsibaba ziccerszerep. Jóindulatból és rosszindulatból, epésségből és játékosságból van összegyúrva, miközben vészjóslóak a tettei, ő maga komikus figura. Gál Erika kiadós élvezettel él is a szerep adta lehetőségekkel. A Herceg, aki kapásból beleszeret a néma, gyönyörű lányba, Nyári Zoltán. Gond nélkül megformálja a jó kiállású, vonzó férfit, ahogy ezt már operett bonvivánként is tette. Hangja azóta Wagner műveken edződött. Hihető nő és férfi lángolása, egymásnak teremtettsége, és mégis, vagy éppen ezért, tragikus sorsa, ami a második felvonásban, a báli jelenetben dől el.
Szikora János rendező, aki jól mozgat tömeget, ekkor elemében lehet. A tetszetős formában elrendezett, és mutatósan megvilágított díszletlépcsőkön, amik a palota báltermét hivatottak helyettesíteni, látványos elrendezésben, olykor egyenesen festői képekbe formálódva, flangálnak föl-le az előkelőségek, és pletykálkodva tárgyalják, az Erdőőrrel (Fülep Máté) és a Kuktával (Topolánszy Laura) az élen, hogy a Hercegnek netán elmentek otthonról, hogy ezt a néma lányt akarja elvenni. Ez a bál Zoób Kati jelmeztervező, aki Szikora rendszeres munkatársa, „jutalomjátéka” is. Fantáziadús, színpompás, finom kelméjű, vagy annak tűnő, kiállítási tárgynak is beillő, de jól viselhető, pompázatos ruhákat eszelt ki, amik némiképp ellentmondásba kerülnek a díszletek olcsójános voltával.
Rálik Szilvia az Idegen hercegnő, aki szempillantás alatt elcsavarja a Herceg fejét magabiztos fölényével, tetszetős megjelenésével. A végzet ekkor már előrevetül, a zenekar fájdalmasan tombol, Ruszalka örökre megsebzetten visszarohan oda, ahonnan vétetett, a tóhoz. Ahol majd vezekel a Herceg, és egy pillanatnyi beteljesülésért vállalja a halálos bűnhődést.
Szélsőséges, nagy érzelmek őrjöngenek, hidegből melegbe, és oda-vissza ránt bennünket a produkció. Dvořák zenéje olykor a mélybe húz, de inkább felemelő. Lehet szeretni az előadást, és a közönség szereti is.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Nagy Attila
