Galbenisz Tomasz: Azt a rengeteg tapasztalatot, amit szereztem, már szívesen átadnám a fiataloknak

Díszítő is volt a Madách Színházban, ahol immár több, mint 30 éve társulati tag, nagyon jó karakter és szinkronszínész. Egyik kedvencem a Szerelmes Shakespeare-ben dadogós szabóként, de nyolc éve tapsolom Az Operaház fantomjának vicces operaigazgatóját és imádom az Amerikai faterban a hal /Klaus/ különleges hangjaként is.

Azt látni rajtad, hogy imádod minden percét annak, amit csinálsz.

Furcsa, hogy épp most mondod, – így a 60. születésnapom után – amikor amúgyis összegzi az ember, hogy honnan hova jutott el. Görög család gyermeke vagyok, aki Magyarországon született. Mindig azt mondták, a szüleim, hogy meg kell felelnem mindenhol, hogy ne idegenként kezeljenek. Éppen emiatt hihetetlen energiákat mozgósítottam azért, hogy befogadjanak. Az álmomat, hogy színész legyek, megvalósítottam, de….

De?

Először a Bodnár Stúdióba, a Színi Akadémia jogelődjéhez, a Nemzeti Stúdióba kerültem. Olyan szerencsém volt, hogy még tanított az alapító, Bodnár Sándor, aki nagyon sokat tudott erről a pályáról. Rengeteget segített, végül fel is vettek a főiskolára, Kerényi Imre, és Huszti Péter osztályába. Ott történt a fordulópont az életemben. A főiskolán másodévesként a Cyranoból megkaptam az orrmonológot. Ezzel a fizimiskával, ezzel az orral, mintha erre születtem volna! Annyira jó akartam lenni, annyira igyekeztem, hogy megfelelő idegállapotba kerüljek, hogy majdnem eltörtem a lábamat is. Odáztam a bemutatót. Ma már tudom, hogy így sokat csorbult az önbizalmam és a magamba vetett hitem. Elindult bennem egy bizonytalanság, amelyet fizikai tünetek is kísértek, sokszor émelyegtem vagy fájt a gyomrom. És haragudtam a tanáraimra, hogy nem vették észre, mennyire küzdök magammal, a szereppel, az álmaimmal.

Kémia-biológia tagozatos diák voltál, és jó tanuló. Milyen képlet alapján választottad a színészetet?

Olyan munkát szerettem volna, amiben szabad lehetek. Én voltam a bohóc az iskolában. A görög műsorokban, az iskolámban rendszeresen szerepeltem. Szavaltam, báboztam. Egyik osztálytársam hatására jelentkeztem a Színműre, aki azt mondta: fogadjunk, úgy sem merem beadni.

Beadtad, felvettek. Mit üzennél akkori önmagadnak a mostani tapasztalatoddal?

Azt, hogy játék az egész világ! Játssz könnyedén és ne akarj senkinek megfelelni. Az vagy, aki vagy. Add önmagad. De én akkor más úton indultam el. Vámos László a Chorus Line vizsgám után, – amellyel óriási sikerem volt – szerződtetett a Nemzetibe. Amikor meghallottam, hogy engem akar Romeóként látni Sík Ferenc rendezésében, megijedtem a kihívástól. Én Rómeó? Ezzel az orral? Szó szerint féltem, hogy létre tudom-e hozni azt, amit egyébként láttak bennem. Aztán a színház mégsem újította fel a produkciót. Egy évvel később több színésszel együtt Csiszár Imre engem is elküldött a Nemzetiből. Lementem Szegedre Ruszt Józsefhez, de fél év után felállt, mert volt egy vitája gazdasági kérdésekben. Nem követtem a független színpadra, mert akkor már 9 hónapos volt a lányom, pénzt kellett keresnem, így több kompromisszumot kellett kötnöm, ami nem mindig szolgálta színészi fejlődésemet. Olyan dolgokat is be kellett vállalnom, amelyek értékben nem ütötték meg az általam elképzelt szakmai színvonalat. Már nem tudtam visszatérni a színpadra, ahogy annak idején elmentem abból a Nemzetiből, ahol stúdiósként és főiskolásként tanulhattam. Elvesztettem azokat a kapcsolatokat, akik bíztak, hittek bennem. Szegedről eljöttem, és a Kerek világ produkcióban Piros manóként kerestem a betevőt. Akkoriban – 1990-ben – találkoztam egykori mesteremmel, Kerényi Imrével, aki a Madách Színház igazgatója volt éppen. Először kisebb szerepekre hívott, mert tele volt a színház jobbnál jobb színészekkel. Így kezdődött el a kis szerepes karrierem.

Azért ezek emlékezetes kis szerepek!

De ez már nem az a pálya, amit az ember elképzelt magának. Akkor még polgári prózai színházként is működött a Madách, így prózát is játszhattam, majd 19 évvel ezelőtt jött Szirtes Tamás és átalakította musical színházzá. Ami fantasztikus és jó, csak egyre nagyobbak az igények, elvárások, és ma már nem elég egy jó képességű prózai színész, aki egész jól tud énekelni és ügyesen táncolni, ide kellenek már olyan szintű képességek, amelyek a mi alapképzésünkben nem voltak benne.

Azért a Producerekben, a Mary Poppinsban és az Operaház fantomjában is kaptál lehetőséget.

Igen, de ez már nem az, és nem annyi szerep, amitől fejlődhettem volna. Egy színésznek folyamatosan dolgoznia kell, hogy ne halljon éhen a tehetsége. Persze miközben egy csomó minden elvesztettem a nagy színésszé válásom szempontjából, aközben, rátaláltam egy olyan spirituális útra, ahol megismerhettem önmagam.

A színész a szerepein keresztül önmagát is megismeri.

Igen, de a színpadon erre nem volt annyi lehetőségem. Így nem a színészeten keresztül tanultam meg az emberré válás lényegét, hanem ezen a spirituális úton haladva fedeztem fel azt, aki én vagyok. Ha szeretet van benned, elkezdesz megérezni, megérteni dolgokat, bekapcsolnak különleges képességeid. Látod például, milyen hazugságok vesznek körül. Felébredsz.

Vagyis te nemcsak a szerepeiden keresztül ástál mélyre magadba.

Hogy egy karaktert eljátssz, meg kell ismerned a múltját, tudnod kell honnan indult, merre tart. Érezned kell, hogy mi juttatta el például egy gyilkosságig, vagy miért tette azt, amit tett. Mi volt az az ok, ami ezt az okozatot létrehozta. Ez a színész feladata. Én egy másik úton keresztül jutottam el ilyen mélyre. A művészetnek persze vannak negatív aspektusai is. A művészeten keresztül felemelhetünk, de le is rombolhatunk bizonyos dolgokat. A művészet eszközével manipulálni is lehet. Sokan megtették ezt és teszik a mi napig.

Mire gondolsz?

A filmeken, és a különböző műalkotásokon keresztül sok ideológiát próbáltak ráerőltetni az emberekre. Rengeteget szinkronizálok, most éppen ennek a szakmának a múltjáról olvasok egy könyvet. Kiderül benne, hogy mi köze van a fasiszta ideológiának a szinkronizáláshoz. A Gömbös kormánynak nem véletlenül volt célja, hogy szinkronizáljuk az olasz és a német filmeket. A szocializmusban is népnevelő célzattal szinkronizáltattak szovjet filmeket. Akkor a technikánk még nem volt erre alkalmas, de a szándék megvolt… Nálunk így kezdődött…

Lubickoltál Az Operaház fantomjában Monsier Firmin szerepében.

Igen, elengedtem magam, ebben már van egyfajta biztonság faktor, már húsz éve csináljuk. Kerényi Imre mondta: Rabságban a szabadság! Milyen igaz, hisz ha megvannak a kereteid, akkor tudsz igazán szabadon létezni.

Most a helyeden érzed magad?

Lélekben bizonyos szempontból igen. A színházban, – mivel már érzékelem azokat a folyamatokat, amiket elmondtam, – már nem annyira. Sajnos kevés a bemutató, kevés a lehetőség és sok a fóka, ahogy Madách írja. Viszont én már megértettem, mi miért történt, illetve történik velem. Csak így tudok bizonyos dolgokat elengedni. Ez egy nagyon nehéz folyamat. Befogadod, integrálod magadba amire szükséged van és elengeded, amire nincs. Ezen az úton haladva sok mindent megértettem és elengedtem, még azt is, amit annak idején anyukámnak ígértem, hogy akkora ember leszek, hogy rózsákat fognak dobálni a lábaim elé.  Viszont így hatvanévesen, azt a rengeteg tapasztalatot, amit szereztem, már szívesen átadnám a fiataloknak. Például a magyar nyelv csodáit, ami egy teremtő, ősi nyelv, a magas szférák nyelve, minden szava egy-egy kép, érzés, és mély jelentéssel bír. Másrészt az első és legfontosabb, hogy a fiatalok merjenek rosszak, bénák lenni a színészi munkájukban, így fejlődhetnek, merjenek kérdezni, merjenek nem megfelelni, merjenek önmaguk lenni. Aztán rájössz, hogy jó ez a színészet, de azért mégis „csak” egy szakma, emellett főleg emberré is kell válniuk és akkor már hivatássá válhat.

Az, hogy görög létedre Magyarországon élsz, befolyásolta a művészetedet, érvényesülésedet a pályán?

Mindenképpen. Nem véletlen, hova születsz, milyen országba és családba. Sajnos a belső bizonytalanságom sokszor erősebb volt a tehetségemnél. Rajtad múlik, mennyire tudod megteremteni magad körül azokat a körülményeket, amelyek jó lehetőségekhez vezetnek. Ehhez önbizalom, önfelvállalás kell. Az én teremtésem nem úgy működött, ahogy kellett volna. De biztos, hogy ezt a programot kellett végigfutnom ahhoz, hogy azután túl tudjak lépni az én kis megfelelősdi játszmáimon. Ne azért mosolyogjak, hogy ne bántsatok, ne azért csináljak dolgokat, hogy másnak megfeleljek. Nem játszhatom ezt a végtelenségig.  Most már tudok nemet mondani.

Miért jó színésznek lenni?

Tudatos színésznek jó lenni, mert felismerheted azokat a produkciókat, amelyek pozitív irányba, katarzis felé viszik a közönséget vagy pedig negatív irányba manipulálja őket. Színészként, főleg, ha ismert vagy példa lehetsz, ami nagy felelősség. Színésznek lenni jó, mert felnőttként is úgy játszhatsz, mint a gyerek a homokozóban.

Írta: Tarnócai Éva