„Mindig beleszeretek abba a történetbe, amit csinálok éppen, a vele való munka – akkor és ott – a legfontosabb számomra.” Gaál Ildikó rendezőt mindig izgatták a férfi-női titkok, annak lélektani keresgélése, mert szerinte a legizgalmasabb dolgok mindig két ember között történnek. Ahogy közte és Koltai Róbert között is megtörténtek. „Gaálildisen” hatalmas, derűs energiával igyekszik körbeölelni a művészt, ahogy teszi az Alkotás a Lélekkel. Szeretve és gyógyítóan.
– Soha nem vonzott a színészi pálya?
– Dehogynem! Egyszer felvételiztem, bizonyos exhibicionizmus van bennem, de annyi, amennyi ehhez a pályához kell, sosem volt. Ezirányú igényemet tökéletesen kielégíti a rádiózás. Majdnem 30 éve csinálom. Másfél éve a Klubrádióban, de előtte voltam szinte mindenhol. A miskolci kereskedelmi rádió indulásánál is ott voltam, de különböző vidéki csatornáknál is dolgoztam, még a régi Kossuth Rádióban is. A rádiós pályafutásom is a színházi vonzalmamból alakult ki. Tizenhárom éves koromban láttam egy hirdetést a Rádió Televízió Újságban, a Magyar Rádió Gyermekstúdiója felvételt hirdetett. Rettenetesen izgultam a felvételin, végül felvettek. Klassz három év volt, hangjátékokat készítettünk, tanultunk beszélni és ájultan néztük a nagy színészeket a Pagodában. Életnagyságban láttam Sinkovitsot, Törőcsik Marit, Kálmán Györggyel még dolgoztam is. Gyűjtöttük az aláírásokat. Sosem tagadtam, amolyan rajongó alkat vagyok.
– Rajongóból hogy lesz rendező az ember?
– Gyerekkoromban mindig a nagymamámékat szórakoztattam, majd az ovistársaimnak találtam ki különböző szereposztásban bizonyos játékokat. Ez a fajta érdeklődés és hozzáállás végigkísérte a diákévemet is, gimis társaimnak már egy komplett műsort rendeztem az Almássy tér színpadára, ez volt az első rendezésem. A jövőmet illetően viszont volt egy szülői akarat teljesítés. „Legyen lányom egy rendes szakmád, mert a színházasdi nem egy komoly megélhetési perspektíva.” Így lett egy magyar-ének szakos diplomám, amivel persze sok mindent nem kezdtem, de megcsináltam, majd azzal a lendülettel elmentem a Miskolci Nemzeti Színházba rendezőasszisztensnek. Egyetlen célom volt ezzel, hogy színház közelében létezhessek. Az asszisztens egy gyakorlati szakma. Elszalad, megveszi, megszervezi, átlátja, értesíti, elintézi és megjegyez mindent. Soha nem felejtem el, mikor M. Kecskés András megkért, vegyek az előadáshoz egy zászlót. Megkérdeztem, hogy milyen színűt, erre ő: hogyhogy milyen színűt, hát zászlószínűt. Igaza volt, de én akkor ezekkel az instrukciókkal nem tudtam mit kezdeni, nem voltam elég gyakorlatias, egy lánglelkű, röpdöső lány voltam, akinek mindig volt saját véleménye.
– Ezek szerint mindig jöttek a saját gondolatok, kezdted kinőni az asszisztensi munkakört…
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem voltam jó asszisztens. Én jobban szerettem kitalálni a dolgok lelkét, megfejteni, hogy mi az, ami mozgatja a történetet. Mi a rendező elv, a gerinc, amire egy-egy gondolat felépül.
– Sokáig elsősorban anya voltál. Mikor sikerült meglépni azt, ami szakmailag is kielégített?
– Alapvetően dokumentumfilm rendezőként végeztem 1996-ban. Színházat szerettem volna mindig, de erre volt lehetőségem akkor. Ami akkor tartalmazta a „rendező” szót, arra jelentkeztem, akkor már egy kisgyermekkel. A felvételi utolsó fordulójában interjút kellett készíteni, ami rutinfeladatnak számított a rádiós tapasztalataimnak köszönhetően. Egy magát látnoknak gondoló hölggyel beszélgettem, aki eltűnt személyek után kutatott és kicsit őrült volt, azt hiszem. Szerintem miatta, vagyis a vele készült beszélgetés miatt vettek fel. Akkor közölték, hogy ide nem járhatok gyerekkel és ígérjem meg, hogy a következő években nem fogok szülni. Megígértem, felvettek, szeptember végén elkezdődött az egyetem és októberben ismét terhes lettem. Így csináltam végig a három évet. A diploma után, gyorsan elmentem pénzt keresni. A férjem, Mucsi Sándor színművész volt, de mivel a színészlét anyagilag teljesen kiszámíthatatlan, két kisgyermek mellé kellett a stabilitás, így lettem művelődési ház igazgató Soroksáron, majd Maglódon. Ez a gyereknevelős, civil dolgos időszakom majdnem húsz évig tartott.
– Mikor volt az első rendezésed?
– A Jordán Tamás által vezetett Nemzeti Színházban, 2008-ban volt az első kamaraszínházi rendezésem. A Titokzatos Világválogatott, egy Darvasi László szövegen alapuló interaktív játék volt, Huzella Péter tolmácsolásában, aki az edzőt alakította. A nézőknek kulcsfontosságú szerep jutott, hisz belőlük került ki a focicsapat. A kiválasztás után a nézők még a színpadról is kimentek, de csak hogy pillanatok múlva visszajöjjenek, mint igazi csapat, indulóval, csapatkapitánnyal. Mindegyik csapatról készült egy fotó, ezek a képek a díszlet részei lettek. Így lett tele közönségből kovácsolódott csapatfotókkal az öltöző fala. Ez volt az első kőszínházas rendezésem. Csoportból csapattá lenni ma is a legfőbb cél. Az első nagyszínpadi rendezésem a Kreutzer szonáta volt, Tolsztoj kisregényéből Gyurkovits Tibor által készített átirat alapján. Egy rendező kaszting után kaptam meg az Újszínház vezetésétől a megbízást. Rendezői koncepciót kellett írni, erről a szerelmi történetről, egy háromszögről, amelyben erősen jelen van a féltékenység is, gyilkossággal a végén. A történet azon része, – hogy az ember életébe betoppan a szerelem, mert akkora a hiány, – kifejezetten az akkori életemről szólt és mérhetetlenül szíven ütött. Talán emiatt sikerült olyan ütősre a koncepció, a tizenhat jelentkezőből én kaptam meg a lehetőséget. Ez a darab ment utána hét évig.
– A Kreutzer szonátának köze van Koltai Róberttel való kapcsolatodhoz?
– Igen. Honnan tudja?
– Megérzés…
– Már három éve futott a darab, mikor kerestem, hogy megnézhető-e bárhol ugyanebből a témából, de más feldolgozásban készült előadás. És igen, az eredeti Tolsztoj szövegből a Tháliában játszották a Végállomást. Pozdnisevet Koltai Róbert alakította. A férjem Mucsi Sándor és Robi annak idején kollégák voltak a Kaposvári Színházban, de mi sosem találkoztunk, viszont ismerősök voltunk a Facebook-on. Gondoltam, ráírok. Megírtam neki, hogy megrendeztem a Kreutzer szonátát, de kíváncsi lennék az ő feldolgozásukra is, meg tudnám-e nézni. Kiderült, hogy aznap délután játsszák és azonnal megkérdezte, hányan jönnénk. A kisebbik fiammal néztem meg, másnap írtam neki egy smst, hogy mi tetszett az előadásban és megállapítottam, hogy én nőként próbáltam megfejteni egy férfititkot, ő meg férfiként világított rá valami egészen másra. Felajánlottam, hogy szívesen megmutatnám neki a saját munkámat, ha érdekli. Eljött, megnézte és onnantól egy éven keresztül minden nap beszéltünk. Sokáig erről. Akkor már jó ideje özvegyként éltem. Tulajdonképpen Tolsztojnak is köszönhető ez a kapcsolat. Majdnem egy év után lett belőle komolyabb kapcsolódás és rögtön munka is.
– Milyen munka?
– Christian Gundlach német karmester darabja, a Batang felé, egy demencia történet. Én rendeztem, Robi játszotta az egyik szerepet, a demensét, a másikat pedig Szirtes Balázs. (Tudjuk, a fontos dolgok két ember között történnek…) A betegségnek ez egy olyan megközelítése, amelyben van egy kis derű, humor. Ebben az egyébként nagyon tragikus és sokakat érintő kórban. Arról próbált szólni, hogy hogyan tud adni egymásnak két idegen ember életlehetőségeket, értelmet és hogy tud a szeretet az utolsó pillanatok után is hatni. Amikor már gondolat sincs, semmi sincs, csak szeretet van. Különleges előadás volt. Robi foglalkozását tekintve könyvelőt játszik, aki már régóta egy álomvilágban él, tengerésznek érzi magát. Az ápoló persze tengerészként kezeli őt, végighallgatja a soha meg nem történt tengerészsztorijait, közben kialakul köztük egy érdekes barátság. Robi már nem tud magáról gondoskodni, tiltakozik, de nincs mese, otthonba kell vonulnia. Végül, élete egyetlen és utolsó kincsét, a kapitányi sapkát – ami ebből az álomvilágból maradt neki, – az utolsó tiszta pillanatban leveszi a fejéről és Szirtes Balázs fejére teszi. Ezzel együtt mindazt, amiért élnie érdemes. Adni akar.
– Mit szólna most az a 13 éves kislány, aki anno felvételizett a Magyar Rádió Stúdiójába, ha látna most?
– Örülne. Most egy jó ideje pont azt és pont úgy csinálom, ahogy mindig is szerettem volna. Az, hogy nem feltétlenül tartok ott, ahol talán tarthatnék, ha mondjuk nem születik két szuper fiam, nem olyan nagy baj. Szakmailag kimaradtak az évek, de lett két nagyon tehetséges művész belőlük. A többit meg majd meglátjuk. Amikor a fiaim elkezdtek működni a szakmában, nem emberöltővel jártam előttük e téren, hanem csak néhány évvel, így hasonlóak voltak a problémáink. Mindig is rádiózni akartam, írni és színházat csinálni. Most itt van minden! És imádok főzni is! Minden nyáron szervezünk egy Szenti Iván-i tűzugrós partit, színészek, zenészek ülnek a kertünkben, Darvas Feri zongorázik, mi meg átugráljuk a tüzet.
– Mi az, amit mégis szeretnél?
– A nyáron, egy koncerten hallgattam egy roma zenekar, a Parno Graszt dalát, ami úgy szól, hogy már nem szédülök a fényben, és a poharam félig tele van. Szeretek így élni. Sőt, szeretek élni! Tudom, hogy körülöttünk fenekestül fordult fel a világ, mégis muszáj összekapaszkodnunk. Nincs más út, mint együtt. Erre való a színház. Magánéletileg pedig Robi legyen egészséges, meg a gyerekek is. És tudjunk olyat mondani, ami másoknak is segít.
Írta: Tarnócai Éva
Fotó: Jakkel Rudolf
