Fullajtár Andrea továbbra is osztályfőnök szeretett volna maradni a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, de többek között ezt mondja: „Amikor már délutánonként zokogógörcseid vannak minden nap, akkor sejthető, hogy ennek nem lesz jó vége. Naponta történt valami, rendszeresen jött egy zártkörű e-mail, amiből kiderült, hogy mi lesz a következő kis taktikája az új vezetőségnek, ami egy idő után már követhetetlen volt.”
– Mi adott inspirációt ahhoz, hogy tanítani kezdj?
– Zsámbéki Gáborral akartam egy interjú kötetet készíteni, arról, hogyan tanít, hogy a módszereinek legyen valami lenyomata. Mindig tiltakozott ez ellen, hogy nincs erről mit beszélni, nincs ebben semmi különös. Aztán egyszer azt mondta, hogy „tudod mit, vezessünk együtt osztályt, és akkor megfigyelheted.” Nagyon jól működtünk együtt. Életkorban pont a fiatalok és Gábor között voltam, ezért tudtam közvetíteni közte és a hallgatók között. Igen jó páros lettünk. Jól kiegészítettük egymást.
– Zsámbéki volt az osztályfőnököd, akkor nem láttad, hogy milyen a módszere?
– Színészgenerációkat nevelt fel, egy négyéves tanítási periódusból nem lehet megmondani, hogy a tanár milyen módszerekkel dolgozik. Sok osztálya volt, és mindegyikben kicsit mást csinált, engem az érdekelt, hogy mi az ami az ő fejében van, miközben különböző osztályokban dolgozik. Mi két különböző színészosztályt vezettünk, és attól függően, hogy milyen volt a dinamikájuk, más-más feladatokat adott. Erről gyakran beszélgettünk. Ma sem tudnám neked összefoglalni, mi az, hogy Zsámbéki-módszer, de az biztos, hogy nagyon a munkára koncentrál, és a gondolkodó színész híve. Iszonyú fontos számára, hogy a színészek ne csak színészként gondoljanak magukra, hanem mint olyan színházcsinálókra, akik minden színházi folyamatba bele tudnak kapcsolódni. Kifejezetten arra biztatta a színészhallgatókat, hogy írjanak színdarabot, foglalkozzanak szcenikával, ne csak abban legyenek jók, hogyan kell elmondani egy szöveget.
– A te módszered miben azonos az övével, és miben tér el tőle?
– Mindig arra igyekeztem rávenni őket, merjenek magukra úgy gondolni, hogy nem csak egy típusú szerepkörre alkalmasak, komikus és tragikus szerepek egyaránt lehessenek a palettájukon. Fontos, hogy alkotótársakként gondoljanak magukra, ne végrehajtóként.
– Miben volt eltérő a két osztályod?
– A csoportdinamikájuk volt nagyon más. A második osztály annyira önálló volt az első perctől kezdve, hogy igazából csak finoman terelgetni kellett őket. Rendkívül önálló személyiségek. Nem csak jeleneteket csináltak, hanem darabokat írtak, kisfilmeket forgattak. A korábbi osztályban viszont rendkívül érzékeny színészalkatok gyűltek össze, igen sokat kellett foglalkoznunk a lelkükkel. Meglehetősen fontos, hogy azoknak, akik ezen a pályán vannak, rendben legyen a lelkük. Sok érzékeny alkat volt az előző osztályban, és mindannyian megtalálták a helyüket a pályán, aminek nagyon örülök.
– Ki ápolta a lelküket? Annak idején köztudottan jó osztályfőnök páros volt Kerényi Imre és Versényi Ida. Az előbbi „munkakutyákat” igyekezett nevelni, az utóbbi mindenki anyukájaként ápolta a lelkeket.
– A mi esetünkben is volt hasonló munkamegosztás, a lelki problémákkal inkább hozzám fordultak a hallgatók, mint Gáborhoz. Ő volt viszont az apafigura.
– Amikor Médeiát játszottál, és előtte nem rég szültél, tudom, hogy gondot okozott neked, hogy a szereped szerint a színpadon meg kellett volna ölnöd a két gyerekedet. Ezért végül nem a szemünk láttára történt a gyilkosság. Azt is meg lehet tanítani, hogy lelkileg hogyan lehet elviselni, ha olyan kegyetlenséget, aljasságot kell elkövetni a színpadon, ami a színésztől távol áll? Vagy persze ki tudja, nem feltétlenül sejthető kiben mi lakik, amit esetleg egy szerep előhoz belőle.
– Ezt megtanítani nem lehet, de elmondható, hogy én miket találtam ki, és ezzel példák adhatók arra, hogy mit tudtam csinálni ilyen helyzetekben. Ez olyan, mint amikor a szülő nem tudja megoldani a gyermeke életét, de példákkal elöl járhat.
– Te mit találtál ki ebben a helyzetben?
– Az segített nagyon sokat, hogy különböző apró rituálékat építettem be, amik az idegrendszeremet arra figyelmeztették, hogy zajlik ez az előadás, de mindjárt vége van, ez azért nem a valóság. Volt egy bizonyos pont, amikor kimentem a takarásba, több ponton figyelmeztettem az idegrendszeremet, hogy ez munka, aminek ez most valamelyik fázisa. Mindig megvolt a rituáléja annak, hogy azonnal beállok a zuhany alá, amint lementem a színpadról. Az idegrendszerem szép lassan megtanulta, hogy ez szerep, ez előadás, nem úgy valóság, mint ahogyan az ember beleképzeli magát.
– Egyszer beszéltünk róla, hogy a Médeia előadások után akár órákat ültél még a színházban levezetésként, nem tudtál hazamenni.
– Igen, meglehetősen sokat kivett belőlem a szerep. Ezt nem lehet megúszni. Ha az ember rengeteg energiát fektet egy szerepbe, akkor ez olyan mértékig le tudja meríteni a testet, annyira kifáradsz, hogy muszáj még egy darabig üldögélned, mire össze tudod szedni magadat. Nincs az a módszer, amivel ezt meg lehet spórolni.
– Az is megviselheti a színész lelkét, ha meztelenre kell vetkőznie a színpadon. Nyilván van az a típus, aki simán ledobja a ruháját, de valószínűleg ők vannak kevesebben.
– Igen, abszolút ők vannak kevesebben.
– Tudom, hogy Gothár Péter rendező az esetedben kivárta mire a Kés a tyúkban próbáin már te is úgy érzed, hogy le kell venni a ruhádat.
– Én sose éreztem úgy, hogy le kell venni, de végül megcsináltam. Ezeket a szituációkat előre nem lehet megtanítani, mint egy tankönyvi anyagot. Ott kell lenni a tanítványnál azoknál a kihívásoknál, amelyekben része van.
– Ugyanúgy ott vagy ahogy például Bagó Gizella énekmester eljár a volt tanítványai főpróbáira, premierjeire is, és segít nekik beénekelni?
– Amikor engem megkeresnek, hogy szükség van rám, mindig ott vagyok. Bármikor fel lehet hívni, ha valami olyan probléma van, ami egy szereppel, premierrel kapcsolatos.
– Amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megkezdődtek, a nagy ellenállás dacára végbevitt változások, többen azt a taktikát folytatták, amit ti is. Ha két osztályfőnök volt, az egyikük felállt, a másik tovább vitte az osztályt. Te azt mondtad, hogy maradsz, és ez így volt egy ideig. Aztán miért távoztál te is?
– Mert nem tudtam mire vállalkozom. Amikor már dübörgött a modellváltás, és megjelentek az új vezetők, akik rendszeresen raportra hívták a tanárokat, már nem volt annyira egyértelmű, hogy én ezt kibírom.
– Téged is raportra hívtak?
– Persze, abszolút.
– Mit mondtak?
– Gyakorlatilag a szemünkbe hazudtak arról, hogyan fog zajlani ez az egész folyamat. Például délután négykor azt mondták, hogy békés átmenet lesz, és aznap éjjel a parlament elfogadta a Lex SZFE-et, törvénybe iktatták, hogy a tiltakozásuk miatt érvényteleníthető a hallgatók féléve.
– Ezt aztán visszaszívták…
– Azért, mert annyi ponton támadtuk meg ezt az egészet, hogy belátták, ez kivitelezhetetlen.
– Tehát nem működött az a szisztéma, amit többen gyakorolnak, hogy a tanár becsukja maga mögött az ajtót, és mindennek dacára, azt tanít amit akar?
– Nagyon nem ez volt már a helyzet ott. Van aki erre lelkileg alkalmas. Én is azt gondoltam magamról, hogy alkalmas vagyok, de fizikailag nem bírtam már. Amikor már az egészségem látta kárát ennek az egésznek, azt éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Amikor már délutánonként zokogógörcseid vannak minden nap, akkor sejthető, hogy ennek nem lesz jó vége. Naponta történt valami, rendszeresen jött egy zártkörű email, amiből kiderült, hogy mi lesz a következő kis taktikája az új vezetőségnek, ami egy idő után már követhetetlen volt. Zoomon folyamatosan tartani kellett a kapcsolatot a tanári karral, mindenki mást gondolt arról, hogy valamit hogyan kell megoldani. Egy idő után úgy éreztem, hogy követhetetlen ez a folyamat, csinálja az, aki mindenképpen ott akar maradni.
– Hogy reagáltak az osztály tagjai, amikor azzal mentél be hozzájuk, hogy te ezt nem bírod tovább?
– Sírtunk. Már az is nagyon megviselte őket, hogy Gábor elment.
– Harmadikosok voltak, amikor ez történt.
– Igen. Ott volt már Tárnoki Márk osztályfőnökként, és mellé jött még Jákfalvi Magdolna. Tudni lehetett, hogy tovább viszi őket valaki. Erre volt két alkalmas ember.
– Tartottál nekik még akár lakáson, „zugórákat?”
– Abban segítettem, hogy például Mohácsi János rendezze őket, hogy meglegyen a következő projektjük helyszíne. Természetesen sok mindenben segítettem. Már ötödévesek a diplomamunkájukat kezdik írni.
– Mennyire heverted ki ami történt?
– Szerintem ez még sok év. Még most is, ha bárki az SZFE körüli balhékról kérdez, mindig összeszorul a gyomrom. És ez szerintem mindenkivel így van, aki ebben a folyamatban részt vett. Igen csúnya kör volt, amit velünk végig csináltak.
– Szeretnél még tanítani?
– Azt gondolom, hogy igen. Nagyon szeretek fiatalokkal foglalkozni.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Dömölky Dániel
