Földessy Margit túl közel engedi magához a gyerekeket, nincs távolságtartás, és nincs benne semmi tanáros. Miközben az általa harminckilencedik éve vezetett Földessy Margit Színjáték és Drámastúdióban fiatalok garmadáját nevelte színházi és filmes pályára, vagy éppen „csak” az életre.
– A színészek jelentős része el szokta mondani, hogy hozzád járt, mielőtt felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Te pedig arról szoktál beszélni, hogy nem vagy tanár. Mégis, mennyire vagy az?
– Semennyire. Én egyszerű, mezei színész vagyok. Nem a tanárság a tanult mesterségem. Azt hiszem, hogy odaföntről kaptam egy pedagógiai, pszichológiai érzéket. Olyan dolgokat, amelyekből azt gondolom, hogy össze lehetett gyúrni egy olyan „golyót”, aminek segítségével meg lehet szerettetni a gyerekekkel a kultúrát, a színházat és egymást. Én a képzeletbeli Gyűlölködés Elleni Liga elnöknője vagyok. Tulajdonképpen az voltam már a gyerekkoromban is, már akkor sem szerettem a gyűlölködést. Megpróbálok valami olyat átadni – direkt nem mondom, hogy tanítani, miközben az ember persze azért tanít -, amit az élet minden területén lehet használni.
– Akik egyetemen tanítanak színészetet, általában azok sem végzett pedagógusok.
– Én a pedagógiai érzékről, az átadás képességéről, a karizmáról, az emberszeretetről beszélek. Arról, hogy nagyon nem szeretem, amikor valaki hatalmi tébolyban szenved. Azt gondolom, hogy a fiatal, a gyerek, az partner. Én nem több emelettel fölötte ülök, és onnan jól „letanítok” neki, hanem megpróbálok valami olyan közeget kialakítani, amiben emberség, elfogadás, tolerancia van. Ehhez különféle irodalmi műveket, szituációs játékokat, verseket használok. Ahhoz, amit csinálok, nem muszáj mindenkinek színészi vagy rendezői pályára készülnie, hiszen nagyon sok mindent érintünk, ami egyébként is hasznos lehet az életben. Azt szeretném – és erre van elég sok visszaigazolás -, ha ezek a fiatalok szóban és írásban egyaránt jól fejeznék ki magukat.
– Egyszer elmesélted nekem, hogy nagyon utáltál iskolába járni, több gimnáziumban is megfordultál, mire leérettségiztél. Miért kellett gimnáziumokat váltanod?
– Bizonyos dolgokat elmagyaráztam a tanároknak, amiket én nem úgy gondoltam, ahogyan ők. Moziba mentem iskola helyett, olyan verseket mondtam, mutattam, amiket akkoriban nem volt tanácsos. Nemigen volt tananyag például Reményik Sándor, Márai Sándor, és én felhívtam a tanár figyelmét, hogy ez nagyon helytelen. Beszólós gyerek voltam. Meglehetősen fejlett igazságérzetem volt mindig. Vagy azt hittem, hogy az az igazság, amit én gondolok valamiről. Ez még ma is így van. Nem véletlenül nem voltam én társulati tag, csak nagyon rövid ideig, mert nem vagyok jó alattvaló, folyton megmondom a véleményemet. A stúdiómban ki kellett alakítani egy olyan közösséget, ahol elmondhatom a véleményemet, és mások is elmondhatják nekem.
– Azt is tudom, hogy még Sárospatakra is száműztek kollégiumba. Onnan ki is akartátok rúgatni magatokat egy barátnőddel, ezért cigarettáztatok, vodkáztatok az iskola előtt.
– Igen, ilyen is volt, és meg is szöktünk, mindenféle diákhoz nem méltó cselekedetet hajtottunk végre. Órán például direkt elájultam, és a barátnőm kivitt, hogy ne kelljen a kémiával foglalkoznom. Orosz órán is eljátszottam, hogy rosszul vagyok, és kimentem. Sok ilyesmit csináltam. Nem voltam sorba állítható gyerek, és felnőtt se. Tán ebből is ered, hogy bennem valóban nincs semmi tanáros, túl közel engedem magamhoz a diákjaimat. Nincs távolságtartás. Este 11-kor, 12-kor is fel lehet hívni, ha valakinek problémája van.
– Tegeződsz is a diákokkal?
– Mindig is tegeződtem.
– Az egészen kicsikkel is?
– Persze. Szörnyen hangzik nekem egy öt éves szájából az, hogy jó napot! Ez olyan gyerekidegen. Sok minden történik a világban, ami gyerekidegen, és amivel nem tudok mit kezdeni. Azt gondolom, hogy energiákat ad-vesz az ember. Amennyit én adok nekik, annyit adnak ők nekem, tehát feltöltjük egymást. Egyetlenegyszer sincs olyan, hogy azt mondom, kötelező valamit megtanulni. Felirkálok nekik a füzetükbe, vagy elküldök Messengeren például tíz verscímet, és azt mondom, olvassák el ezeket, válasszanak egyet, ha tetszik.
– És, ha valakinek egyik sem teszik?
– Akkor elolvasott tíz verset, és azt javaslom, keressen egy olyat, ami érdekli.
– Nincs is tanterved?
– Van egy tematika, amivel elindulnak kicsi korukban. Akkor közösen írunk mesét, hogy ne féljen a kicsi gyerek rögtön egyedül kiállni szavalni. A következő korosztálynál asszociációkkal kezdünk foglalkozni. Nem mondom el az egész tantervet. A lényeg nálam mindig a miért és az üzenet. Ha elmondanál nekem egy verset, rögtön azt kérdezném, miért ezt választottad, mit szeretnél vele közölni?
– A magyar oktatás sajnos megint egyre inkább abba az irányba megy, hogy az egyéniséget kevéssé figyelembe véve, ugyanazt a tananyagot próbálja mindenkire ráhúzni, ami így senkire nem jó igazán. Te nyilván sokkal inkább figyelembe veszed a személyiséget.
– Először megnézem, hogy ők kicsodák, addig nem tudom őket tanítani. Aztán el kell fogadtatnom magamat.
– Azt kell éreztetned, hogy közvetlen ember, jó fej vagy?
– Egyébként nagy vonalakban az vagyok, de ha szükség van rá, például, ha sokszereplős vizsgaelőadást rendezek, akkor van egy másik arcom, megkövetelek bizonyos dolgokat. Amikor már a színházi pályára orientáltakkal foglalkozom, amikor felvételire készítek fel, akkor már elvárok dolgokat. Amúgy soha nem kell nálam felvételizni, meghallgatásról van csak szó, hogy tudjam, hol kell elkezdenem valakivel a foglalkozást.
– Nagyon játékközpontú amit csinálsz. Ez nyilván abból is ered, hogy a nagypapád, Komlós Vilmos és az édesanyád, Komlós Juci kiváló színészek voltak. Többször jártam nálatok, és élvezettel bámultam, hogy milyen, akár infantilis játékokat, megtréfálásokat, froclizásokat műveltek a mamáddal.
– Játékközpontú amit csinálok, de tizennégy éves kor fölött azért már nem annyira. Bár velük is sok a játékosság, és ahogy te mondod, infantilitás, de közben elég komoly ismereteket próbálok átadni. És olyan helyzeteket teszünk színpadra, amik alapján válaszokat keresünk.
Írta: Bóta Gábor
