Az életben nagyobb biztonságot ad, ha látjuk, hogy az agresszornak mi a logikája és a lélektana, mondja Vidovszky György, rendező, drámatanár. Sok olyan kemény produkciót állított színpadra, amiben erőszak, hatalmaskodás, mások leuralása, gyilkosság, öngyilkosság volt. Gyakran játszanak nála fiatalok, főleg fiataloknak.
– A Vörösmarty Gimnázium drámatagozatán tanítottál, és már akkor rendeztél olyan előadásokat, amelyekben sok volt a kegyetlenség, az erőszak, akár gyilkosság. Ilyen típusú produkciókat színpadra állítottál a Bárka Színházban is, például A Pál utcai fiúkat, A Legyek Urát, az Iskola a határont, úgy hogy a diákjaidat keverted profi színészekkel. Miért tartottad szükségesnek, hogy ilyen kemény dolgokról beszélj főleg fiatalokkal, leginkább fiataloknak?
– Kezdetben nem volt ez tudatos. A drámatagozatos diákokkal minden évben csináltunk egy-egy diákszínjátszó előadást. Ez tulajdonképpen olyan volt, mint egy vizsgaelőadás, mint a tanulmányaik egy része. Ezek a produkciók eljutottak az országos diákszínjátszó fesztiválokra, ahol profi színházi szakemberek is megnézték, zsűrizték őket. Például Fodor Tamás, Nánay István, Bagossy László vagy a Bárka Színház akkori vezetői, Csányi János és Bérczes László. Tőlük is származott az ötlet, hogy bemutathatnánk úgy A Pál utcai fiúkat, hogy végre gyerekek játsszák a gyerekeket, és nem felnőtt nők. Úgy gondolták, hogy én esetleg meg tudnám rendezni ezeket a fiúkat. Aztán ehhez társultak a Bárka színészei is. Lépésről lépésre, évek munkájával kezdtük úgy érezni, hogy tulajdonképpen a Bárkán készült előadásink révén egy új műfaj született, olyan prózai ifjúsági színház, ami a fiatalok számára fontos, sokszor nehéz kérdésekkel foglalkozik, és amiben a célközönséggel azonos korú szereplők kapják a főszerepet profi színházi körülmények között.
– Hogy tudtad a diákjaidat „összepasszítani” a profikkal?
– Úgy, hogy a diákjaim jelentős része kivételesen tehetséges volt. Sokukkal ma már különböző színházakban lehet találkozni. A tehetségük, a hozzáállásuk nem választotta el őket annyira a profiktól. Leginkább olyan színészekkel dolgoztunk, akik rendelkeztek annyi türelemmel, empátiával, hogy ezeket a zabolátlan fiatalokat partnerüknek tekintsék. Nem azt mondom, hogy a későbbiekben nem voltak olyan produkciók, amelyekben nem feltétlenül volt harmonikus a viszony a fiatalok és a felnőtt színészek között.
Balról: Gados Béla, Szabó Gábor, Koloszár András, Mesés Gáspár, Blahó Gergely (Iskola a határon, Bárka Színház, 2006)
– Rendezhettél volna kedves vígjátékokat, bohózatokat, diáktréfákat, diákkabarét. De egyre inkább bekeményítettél, már egészen kortárs témáról, arról, hogy a Nyugati téri diszkóban agyontapostak három lányt, is csináltál előadást. Az volt a címe, hogy East Balkán. És amióta a Kolibri Színház rendezője vagy, ez még inkább így van. A Delete című előadásban egy fiatal fiú törli magát a Facebookról és bejelenti, hogy öngyilkos lesz. De az emigrációval éppúgy foglalkoztál, mint például egy megerőszakolt lány történetével.
– Egyetlen szempontom van, hogy releváns téma legyen a fiatalok számára. A színházi ízlésemet tekintve lehet, hogy nem tartom magam alkalmasnak arra, hogy vígjátékokat rendezzek. Nézni is viszonylag keveset nézek. Szerintem az ifjúsági színházat nagyon komolyan kell venni már csak azért is, mert gyakran olyan diákok érkeznek, akik évek óta nem voltak, vagy először vannak színházban. Ha egy színház fontos kérdéseket tud hitelesen megfogalmazni egy előadáson belül, akkor remény van arra, hogy ezek a fiatalok szeretni fogják a színházat. Ha nincs igazi tétje a témának, az engem is kevésbé érdekel.
– Ha valakinek el kell játszani fiatalon vagy akár még gyerekként egy gyilkost, mint például A Legyek Urában, akkor ő hogyan szembesül egy ilyen alakkal, és ő maga mennyit változik a szerep megformálása során?
– Arra mi mindig törekedtünk, hogy ne használjuk a gyerekeket, hanem velük együtt hozzunk létre előadásokat. Nagyon sok olyan produkció van külföldön is, amelyekben gyerekek, fiatalok játszanak, de ha már nem olyan cukik, mint korábban, akkor rögtön lecserélik őket. Vagyis csereszabatosak ezek a gyerekek. Nálunk nem. A fiatalokkal együtt, az ő képükre formáltuk a figurákat. Ilyen értelemben megpróbáltuk őket biztonságban tartani. Amikor például Dér Zsolt A Legyek Urában eljátszotta Jacket, akiből egy vadállat válik, természetesen igen hosszú előkészítő folyamaton estünk át. Tudtuk, hogy ezt csak akkor lehet csinálni, ha ő ki tud jönni ebből a szerepből. Nem úgy éli bele magát, hogy ez neki, vagy másnak lelki sérülést okozzon.
– De csak elő kellett belőle valahogy hoznod a vadállatot…
– Ez olyan, mint amikor azt mondjuk, hogy fessük az ördögöt a falra. Tehát nem én vagyok az, hanem a falra festem, hogy megértsem a működését. És aztán az életben is nagyobb biztonságot ad, hogy látom, hogy az agresszornak mi a logikája és a lélektana. Nem arról volt szó, hogy fölhecceltük a gyerekeket, bedobtuk őket a sűrűbe, hogy valamit majd úgy is csinálnak egymással, és aztán lesz, ami lesz.
.JPG)
Fotó: Mezey Gábor
Kardos Róbert, Farkas Dénes, Tóth Dániel, Egri Bálint (A Pál utcai fiúk, Bárka Színház, 2002)
– A Legyek Urában nem csak egy-két emberből, hanem szinte minden gyerekből előjön a vadállat…
– Golding regényét iskolában is tanítjuk. Azok, akikkel az előadást csináltuk, már abban a korban voltak, akikkel egy ilyen műről lehet értelmesen beszélni. Meg tudnak mutatni, fel tudnak idézni bizonyos érzéseket, amelyekkel nem feltétlenül azonosulnak, de tudnak velük játszani. Meglehetősen fontos volt számukra a játék. Még akkor is, ha ez kicsit furán hangzik, amikor ilyen kemény dolgokat kell megcsinálni. Ebből a szempontból A Legyek Ura extrém előadás volt. Az Iskola a határonban sokkal erőteljesebben jelent meg a lelki terror, a magány, a beilleszkedés problémája, és ezek is olyasmik, amikre tudnak a fiatalok reagálni.
– Az Iskola a határonban a katonás drill, tulajdonképpen maga a diktatúra jelenik meg. És megjelenik az is, hogy erre hogyan reagálnak az emberek, hogy torzulnak el tőle, és netán nekik is hogyan alakul ki a hajlamuk a hatalmaskodásra.
– De sok humor is volt ezekben az előadásokban és filozófia. Nem az volt a fő cél, hogy a drasztikus dolgokat hú de bátran megmutassuk a színpadon. Ennél sokkal fontosabb volt a lelki folyamatok ábrázolása, ami viszont csak komoly előkészítő munkával lehetséges. Egyenrangú partnereknek tekintettük a fiatalokat, emlékeim szerint soha senkire semmit nem kényszerítettünk rá. Ha azt láttuk, hogy valami nem működik, addig alakítgattuk a jelenetet, amíg a szereplő tehetségének, lelkiállapotának, érzelmi felkészültségének megfelelően tudtuk képviselni azt, amit akartunk.
– Mozgástréningek is voltak? Hiszen például Az Iskola a határonban a katonás drill ábrázolásához igen csak erőteljes mozgások is voltak. Arra edzették a regény szerint a növendékeket, hogy legyenek kemények, bírjanak ki mindent. A fizikai készenlétüket is próbáltátok felhozni a szereplőknek?
– Gyevi-Bíró Eszter volt ezeknek az előadásoknak a koreográfusa. Azok a srácok, akiket ezekre a produkciókra kiválasztottunk, örültek annak, hogy erősebbnek mutatkozhatnak a másiknál. Az ilyen tréningeknek komoly csapatösszetartó erejük is van. Minden új produkció egy fölkészítő drámatáborral indult. Szabadon játszottunk az előadás témájával, abból kiragadott helyzet-típusokkal. Mi már nagyjából tudtuk, hogy ki melyik szerepet fogja játszani, de ezt a tábor végéig nem árultuk el, vagyis mindenki minden helyzetbe belekerült. Aki például az előadásban az áldozatot játszotta, a drámatáborban ugyanúgy került agresszor szerepbe.
.JPG)
Fotó: Mezey Gábor
Balról: Farkas Dénes, Horváth Illés, Kolnai Kovács Gergely, Czintos József, Horányi Gergely, Tóth Dániel, Kinizsi Ottó (A Pál utcai fiúk, Bárka Színház, 2002)
– Amikor ilyen előadásokat állítottál színpadra, az mennyire volt rendezői, és mennyire tanári feladat?
– Ez a két tevékenység teljesen összekapcsolódott, nehezen szétválasztható. Rendezői munka, hogy meg kell komponálni azt a struktúrát, amiben az előadás működik. A színészvezetés viszont ebben az esetben inkább közelebb állt a drámatanár munkájához. Természetesen felnőtteket másképp kell instruálni, de rendezőként hasonlóképpen dolgozom, mint korábban. Megfigyelem, hogy kinek mi áll jól, ki mire hogyan reagál, és ebből próbálok építkezni, nem pedig parancsokat osztogatok.
– Dublinban is tanítasz…
– Ott színháztörténetet tanítok, gyakorlatba átültetve. A 20. század legnagyobb színházi alakjait megpróbáljuk gyakorlatban, testközelből megismerni.
– A Kolibriben rendszeresek a színház-pedagógiai foglalkozások. Előadás után a közönségből többen ott maradnak, akár egész osztályok is, és megbeszélitek a látottakat. Miért szükséges ez?
– Rendkívül fontosnak tartom ezeket a feldolgozó foglalkozásokat, bár sajnos az utóbbi években már én közvetlenül nem veszek részt ilyenben. Ha lényeges kérdésekről vagy témákról beszél az előadás, az lehet, hogy fölszakít sebeket, felszínre hoz kérdéseket, amelyeket jó lehet megbeszélni. Soha nem az előadást magyarázzuk, hanem a témát, amit az előadás felvet. Azt próbáljuk játékos formában úgy körbejárni, hogy a fiatalok el tudják mondani a gondolataikat vele kapcsolatban. Ezekhez a foglalkozásokhoz használunk bizonyos színházi, úgynevezett „drámás” formákat, amelyek biztonságot adnak a nézőinknek. A segítségükkel könnyebben megnyilvánulnak.
Írta: Bóta Gábor
