Fotó: Aranyélet/ Sághy Tímea
Nem sok jogi egyetemet végzett színészünk van, sőt olyan sem sok, aki ennyiszer megkapta a legjobb férfi alakítás díját, mint Thuróczy Szabolcs. Olyan színészünk meg végképp nem sok van, aki karácsonykor született! Imádom, ahogy játszik, illetve, ahogy nem játszik. Az az érzése az embernek, mikor nézi, mintha ezer éve ismerné.
Aki december 24-én jött a világra, maximalista ember, kritikus önmagával és a környezetével szemben is, nehezen találja meg a nyugalmat és a megelégedettséget. Hogy gondolkozol erről?
Jobban szeretem, ha más beszél arról, hogy miként végzem a munkám, illetve milyen színész vagyok. Nem szeretem ismételni önmagamat, de remélem erre nem lesz szükség, mert izgalmas kérdéseket fogsz feltenni.
Mikor voltál utoljára türelmes?
Három éves koromban, amikor elém rakták a rántott húst és nyugodtan tudtam ülni az asztalnál.
Most nincsenek olyan pillanatok, amikor megnyugszol?
Nincsenek. Csak amikor alszom.
Jól tudsz aludni?
Amikor nem jönnek a démoni gondolataim, akkor elég jól alszom.
Vannak olyan programok, amikor elfeledkezel ezekről a gondolatokról és elmélyülsz abban, amit csinálsz?
A Rudas fürdőben tudok erről leginkább elfeledkezni és ott többnyire el is lazulok. A gyógyvízben nincs rajtam teher, el tudom engedni magam. Meg a gyermekeim, a családom és a barátiam jelenlétében. De most egyfajta pszichológia klubot tartunk, vagy beszélgetünk?
Hol érzed magad komfortosabban, a színpadon, vagy a kamera előtt?
Mindenhol, ahol tehetséges, jó emberek vesznek körül. Mindkét terepet szeretem. A színház egy kifeszítettebb boldogság, a film pedig egy gyorsan égető műfaj, de mindegyiket szeretem. Nem tudok különbséget tenni a kettő között és nem is akarok. Mindenhol jól érzem magam, ahol számítanak a munkámra, ahol szükség van rám, ahol nem behelyettesíthető státuszban vagyok.
Ezek szerint neked is nagyon fontos az a befogadó partner közeg, amely körbe vesz az alkotómunkában?
Abszolút, csak így van értelme ennek a munkának. Ha eljátszanám azt, hogy jól érzem magam, már 61 évesen rákban meghalnék, mert az elfojtott indulatok és a középszerű színészet meg tudja ölni a lelket. Remélem, nem tartozom egyik táborba sem. Szeretnék tovább élni, ezért az őszinte és tehetséges közeg alapvető elvárás a munkámban.
Pont úgy élsz, hogy minden, amit érzel, kiül az arcodra, ami zavar, az látszik rajtad, még akkor is, ha nem mondod ki.
Igen, ez így van, erről nehéz beszélnem, de akkor is ilyen vagyok.
Volt olyan szereped, amikor szívesen éltél volna tovább a karaktered bőrében?
Dehogy! Nagyon sok gyilkost játszottam, agresszív abuzáló apukát, meleg főnököt, kisgyermeket bántalmazó szemetet, vagy nagyképű, hímsoviniszta nemest. Mit gondolsz, milyenek lehetnek ezeknek az embereknek a hétköznapjai? Ki akarna élni az ő gondolataikkal? Mondj egy olyan karaktert, amit szerinted tovább játszhattam volna az életben?
Lehet, hogy játszhattad volna tovább az Aranyéletből Miklósi Attila karakterét. A sorozat messze a legjobban eljátszott karaktere volt a tiéd!
Hát az egy nagyon tisztességes f@szi volt, csak két embert lőtt le!
Miközben mindent a családjáért tett… Erkölcsös próbált maradni az erkölcstelenségben.
Biztos ugyanarról a sorozatról beszélünk? Szerintem értékrendbeli stabilitása sem volt rendben, mindenkit ott vágott át, ahol tudott. Az a korszak lezárult. Szerencsére sokféle filmes munkám volt azóta. De a kérdés elég irreleváns, ugyanis soha nem bolyongtam a karakteremben tovább, mint kellene, nem is akartam folytatni soha egyiket sem, szerencsére 3-6 perc között le tudom rakni a szerepet, amit éppen csinálok.
Hogyan?
Nagyon egyszerűen. Nem gondolok rá. Ha hazavinném, körbe röhögnének a családtagjaim. Igazából úgy gondolom, aki később nem tudja lerakni a szerepét, az igazán meg sem tudta csinálni vagy csak azt játssza, hogy mekkora művész, hisz még mindig a karakterben van!
Miért akartál színész lenni?
Nem szerettem felkelni, nem akartam fizikai munkát végezni, és akkor úgy gondoltam, hogy a színészetben könnyebben lehet pénzt keresni. Azért elvégeztem egy egyetemet is, van egy jogi diplomám, de nem akartam jogász lenni.
Bejött az, amit gondoltál a színi pályáról?
Ha örömmel és jól csinálja az ember, akkor könnyű és élvezetes, tartalmas pálya. Ha tehetségtelen az illető, nevezzük színésznek, akkor borzasztóan nehéz, mert folyamatosan hazudnia kell magának, hogy jó az, amit csinál. Majd amikor valaki szembesíti ezzel a ténnyel, akkor agresszívan támadni kezd. Én voltam ez a valaki. Megkaptam, hogy nem egy malomban őrölünk, mást gondol a színészetről, mint én. Voltak ilyen vitáim, de ilyenekbe már nem megyek bele.
Ezért mondtad, hogy akkor vagy elégedett, ha neked fontos emberekkel dolgozhatsz együtt. Gondolom, aki neked fontos, az hasonlóan gondolkodik a színészetről és az értékrended szerint képes játszani…
Valahogy így. Szerencsére Pintér Béla Társulata ilyen.
Sokféle szerepformálási technikát hallottam már: egy-egy szerep komoly kutatómunkával jár, vagy olyan mélyre kell ásni önmagában, hogy fel tudja építeni a karakterét. Nálad, ez hogy működik?
Ha valakinek kutakodnia kell és könyvtárba járnia ahhoz, hogy eljátsszon egy karaktert, akkor ott nagy baj van. Szerintem egy valamire való színész nem azon gondolkozik, hogy éppen mit bányásszon elő, hisz az életünk valamennyi szegmenséből összegyűjtött tapasztalat az ott van benne! Ez nem bányamunka, hogy mi volt akkor, mikor valamelyik rokonom ezt vagy azt átélte, akkor én mit éreztem éppen, hogy láttam. Nincs erre recept.
Rajtad egyébként sem látszik, hogy játszol. Valahogy természetesen hömpölyögnek belőled a mondatok…. Színpadon és filmen egyaránt.
A tapasztalat ott van, mint szűrő, a szerepet meg átengedem rajta. Ennyi. Aztán vagy hat, vagy nem. De ezen gondolkozni? Azt szánalmasnak tartom. Hogyan tartson a színész egy ujjat, vagy mennyire beszéljen karakteresen, vagy arra figyel, hogy az adott szerepet hogyan kell játszani, vagyis nem magától értetődő a létezése az adott szituációban, az régen rossz.
Ehhez persze kell egy olyan tehetség, ami nem tanulható.
Minél idősebb az ember, annál bizonytalanabb, persze. Törőcsik Mari egyszer azt mondta, hogy érzése szerint a színházban volt összesen négy jó estéje. Ha ő ezt mondja, akkor mit mondjak én? Vagy Cserhalmi György, aki 15 éve alig játszik színházban, vágyik rá, de nem mer felmenni a színpadra. Minél szolidabb, szerényebb egy színész, szerintem annál nagyobb művész. Viszont ha valaki megjátssza a szolidat, az rögtön kiderül. Én is bizonytalan vagyok sok mindenben, ha minden kérdésre tudnám a választ, akkor egyszerűbb lenne az agyamban is a kémia, hogy mit, hogyan kellene csinálni. Az ember küzd, viaskodik, mint a Don Quijote mindennel, ami neki fontos, aztán valamikor sikerül, valamikor nem. Soha nem úgy kezdünk bele egy munkába, hogy szeretnénk egy jó közepest csinálni. Mindenki jót akar csinálni. A néző pedig majd eldönti, hogy kinek sikerült és kinek nem.
Szerencsére vannak emberek, akik hatással voltak rád, ezáltal a pályádra is.
Gaál Erzsébet szenvedélyes gondolkodása a színházról nagyon megfogott, nála kezdtem a pályát Nyíregyházán, majd Zsótér Sándor világlátása, és Pintér Béla színháza voltak, vannak rám hatással. És persze Cserhalmi.
Mikor érezted utoljára azt, hogy megáll az idő?
Például a Megáll az idő című film alatt. Ott tényleg megállt az idő. Ott állt az ablakban a család és azt mondta Pauer Henrik és Znamenák István által játszott édesanya, Kakassy Ágnes, hogy mostantól itt fogunk élni, akkor éreztem utoljára, hogy megállt az idő. Hét évet ugrott a film, 1956-ból 1963-ba. Nagyon komoly értéket képvisel.
És mikor érezted azt, amikor körülötted állt meg az idő?
Mucsi Zolival, Scherer Péterrel szoktam ezt érezni A fajok eredete című előadásban, a Szkéné Színházban. Vannak olyan pillanatok, hogy az ember azt érzi, hogy szinte észrevétlenül elszállt egy óra felette. Ilyen volt Pintér Béla Társulata - Anyám orra előadáson Quitt Lacival, vagy forgatáson egy-egy jelenet után is előfordult már, az Aranyélet harmadik évadában például volt egy jelenet, ami egy ötven perces szülésről szól. De olyan sok azért nem volt.
Ezekért a pillanatokért megéri csinálni?
Nem éri meg, de ez a feladatunk. Azért sem éri meg, mert ez a szakma eléget, miközben hamuvá válik az ember.
Ha újrakezdenéd, színész lennél újra?
Biztos nem. Talán pedagógus lennék. Édesanyám is tanít. De fogalmam sincs. Valójában imádom a munkámat. Valószínű, ha tanítanék is egy ideig, újra meg újra a színészetnél kötnék ki.
Írta: Tarnócai Éva
(Borítókép: Aranyélet/ Sághy Tímea)
