A legszebb Európában élő vietnámi lánynak választották Berlinben 11 évvel ezelőtt Nari Nguyent. A szépségkirálynő ezúttal Az almafa virága címet viselő magyar-vietnámi romantikus film és krimi főszerepében mutatkozik, be, mint Song Ha. Miközben Magyarországon a nagyszülei után kutat, különböző kalandokat él át és maga is szerelembe esik. Nari, modern, szép, mai nő, okos, praktikus gondolatokkal. Arról, hogy mennyire élnek még a tradíciók a gyökerekben, ha szerelemről van szó, illetve a múlt értékei és a nyitottság hogyan tud innovatívan együtt fejlődni, a vietnámi születésű főszereplővel beszélgettünk.
– Hogyan lettél az Almafa virágának főszereplője?
– Már majdnem elfelejtettem, hisz a forgatás előtt két évvel volt egy casting, amin részt vettem. Utána pedig nagy volt a csend. Jött a Covid, mindenki eltűnt. Éltem a kis életemet, de amikor kaptam a hívást Szűcs Dóri rendezőtől, hogy indul a forgatás és engem szeretne erre a szerepre, nagyon örültem neki és azonnal igent mondtam. Miután letettük a telefont, akkor esett le, hogy ennek mekkora jelentősége van. Ez az első nagyobb szerepem, úgyhogy izgatottan vártam a forgatást. Alapvetően azért is voltam rá nagyon kíváncsi, mert a vietnámi és magyar kapcsolatokat, a két ország értékeit is szeretné bemutatni a film, miközben két idősíkon játszódik. Felidézi a 70-es éveket és napjainkat. Nagyon izgatott a film tematikája is.
– A karaktered különleges célból érkezett Vietnámból Budapestre. Mi a közös bennetek?
– Filmbeli karakterem is nagyon jól beszél magyarul, ugyanis az apukája, és nagymamája mindig magyarul kommunikált vele. Én itt nevelkedtem Magyarországon, vietnámi szülőkkel. A karakterem, Song Ha megérkezik ezzel a Vietnámban nevelkedett nagyon erős vegyes családi háttérrel Magyarországra, azzal a céllal, hogy megismerje a gyökereit. Az én hátterem is nagyon erős, tele vietnámi tradícióval és persze ma már magyar kultúrával is. Ezért kétszer van újévem, a februári Holdújév és a magyar január elseje, de felvettük az itteni hagyományokat is, mi is tartunk karácsonyt és újévkor esszük a lencsefőzeléket. Édesapám 1982-ben jött Magyarországra, itt végezte az egyetemet, tehát tudtam azonosulni a karakteremmel olyan szempontból is, hogy valamelyik felmenőm itt végezte az egyetemet.
(fotó: Blaubacher Mihály)
Mindig is szerettem volna, hogy a magyarok többet tudjanak arról a helyzetről, ami miatt egy vietnámi család elhagyni kényszerült a hazáját, egy jobb jövő reményében. Tény, hogy a 70-es években sokkal nagyobb volt a szigor, mint amikor édesapám idejött Magyarországra, bár még apát is úgy engedték itt tanulni, hogy az egyetem után vissza kell mennie Vietnámba. Az volt a szerencse, hogy mire ő befejezte az egyetemet, jött a rendszerváltás, így hazament ugyan, de vissza is tudott jönni.
– Sokat jártál haza, illetve neked hol van a haza?
– Itt születtem Magyarországon, édesanyám, édesapám, öcsém is itt él, de a nagy család, az összes rokonom Vietnámban van. Kisebb koromban sokat tudtam hazajárni, később két-, három nyaranta. Unokatestvéreim közel egykorúak velem, így szinte minden találkozáskor újra és újra meg kellett ismernünk egymást. Az ember személyisége állandóan változik, különösen abban a korban, így szinte minden találkozáskor újra kezdtük építeni az amúgy jó kapcsolatunkat. Idén is voltam Vietnámban. Felnőttként először kapcsolódtunk újra. Csodálatos élmény volt. A közös pontokat mindig megtaláljuk, hisz a gyökerek nagyon erősek. Amiben én is igazán hiszek, az az ősökkel való kapcsolódás. Itthon, itt Magyarországon, a szüleim kialakítottak egy imaszobát, ahol friss virágot és gyümölcsöt ajánlunk fel az ősöknek. A családunkban az összetartás mindennél fontosabb. Ha valaki elmegy, attól ugyanúgy ott marad a szívünkben. Vietnámban nem feltétlenül kell ünnep ahhoz, hogy a halottainkra gondoljunk, nálunk ez egy magától értetődő napi hozzáállást jelent.
– Soha nem volt olyan érzésed, hogy Vietnámba mennél haza élni itthonról?
– Szeretném a kultúránkat jobban elsajátítani, és természetesen a család miatt is tervben van, hogy egy-két évre megnézném, hogy milyen ott az élet, hogyan tudnék boldogulni kint.
– Hogyan kerültél a filmes szakmába?
– Alapvetően úgy kerültem ebbe a körbe, hogy Dániában tanultam, de a nagy honvágyam miatt visszajöttem Magyarországra, és casting ügynökségekhez regisztráltam. Így figyelt fel rám Burai Kálmán, aki addig tanítgatott, míg itt maradtam. Etnikumokat szervezünk filmekbe, reklámokba, külföldi megrendelések alapján, más ügynökségekkel is összedolgozva működünk.
– Ezúttal nem a háttérben, a kamera mögött dolgoztál, hanem a kamera előtt. Ezt hogy élted meg?
– Eleinte úgy álltam a dolgaimhoz, ha nem jönnek össze Magyarországon, akkor megpróbálom az életemet Vietnámban folytatni, de mindig történt valami itthon. Nem ez volt az első mozi filmforgatásom, hisz a Drakulics elvtársban már volt egy szöveg nélküli szerepem. Nagy Zsolt és Borbély Alexandra mellett volt szerencsém tapasztalatot szerezni e téren. Az teljesen más volt, mint egy főszerepet eljátszani, Az almafa virága teljes egészében kimozdított a komfortzónámból.
– Mi volt a legnagyobb kihívás?
– Érdekes hozzáállást igényelt felvenni a karaktert, és teljesen átszellemülni, használva azokat a szövegeket, amelyeket a karakterem mond. Amolyan kettős életet éltem. Reggel felkeltem, elindultunk és már a karakterbe kellett helyezkednem, ahogy végeztünk, visszatértem Nari életébe. Ez elég érdekes volt ez egy hónapon át. Vietnámban is forgattunk, Lam Dzhuliya és én, akik a női főszerepeket játszottuk, kiutaztunk, hisz „Thien Nga” (Dzhuli) élete nagy hatással volt arra, hogy mi történik az én életemmel a jelenben.
(fotó: Sulyok László)
– Mit szólt a családod a filmben vállalt szerepedhez?
– Addig a pillanatig el sem mondtam, amíg meg nem kezdődött a forgatás. Eleinte szerintem nem is vették komolyan, de amikor már látták a médiamegjelenéseket, akkor már kérdezgettek, sőt, amikor már Vietnámból is telefonáltak, hogy hallottak Az almafa virágáról, és rólam, no, akkor már számukra is izgalmassá vált ennek a filmnek a ténye. Ők is várják a Valentin-napot, hisz akkor kerül a mozikba.
– A mai világban mit adott ez a film neked?
– Mivel ez volt az első nagyobb, komolyabb szerepem, ezért rengeteg új élménnyel és kihívással gazdagodtam. Örülök, hogy végre van egy történet, ami vietnámi kontextusban játszódik majdnem akkor, amikor apukám idejött. Így kaptam egy kis ízelítőt, hogy milyen volt az életük, akkoriban. Nagyon büszke vagyok apura, amit elért, és felépített. Annak a gyökerei valahol itt kezdődtek a BME-n.
– Az almafa virágában, Nariként dacolnál a sorsoddal?
– Bizonyára. Keresném a lehetőségeket. A múlthoz való ragaszkodás akkor jár tisztelettel, ha az az embert szolgálja. Az üzenet pedig nem más, mint az, hogy soha ne add fel! Amit a szíved legmélyén érzel, hogy hív, akkor ne add fel, ne engedd el!
– Kérdés, hogy megéri-e?
– Kérdés, hogy elég bátor vagy-e ahhoz, hogy bízz az életedben és önmagadban, hogy úgy fog alakulni, ahogy neked a legjobb. Hiszek a sors erejében. Abban is, hogy minden meg van írva. Arra különösen kíváncsi vagyok, hogy ki vagyok én, hisz minden döntés egyfajta önismereti utazás. A döntéseim által tudhatom meg, hogy mik az én határaim, milyen hatással vannak rám a számomra esetleg ismeretlen dolgok. Ezekre a kérdésekre is azért voltam kíváncsi, hogy milyen érzéseket váltanak majd ki belőlem, illetve milyen gondolatokkal távozom a beszélgetés után.
– Szeretnéd, hogy változzon az életed?
– Boldog ember vagyok, de szeretek fejlődni és várom azokat a helyzeteket, amelyek kimozdítanak a komfortzónámból. Hiszek abban, hogy csak olyan dolgot kapsz az élettől, amire felkészültél. Még akkor is, ha úgy gondolod, hogy nem.
– Az új dolog egyenlő a komfortzónádból való kibillenéssel?
– Minél jobban félek valamitől, annál inkább vonz. Azt nevezem komfortzónán kívüli dolgoknak, amit nem tudok irányítani. Amit irányítok, megszervezek, látok előre, az az én komfortzónám, de ahogy beledobnak egy mély vízbe és benne vagyok egy szituációban, amit nem én tervezek, az nagyon izgalmas tud lenni. Egyfajta kihívás.
– Volt olyan dolog, amit elengedtél, mert nem tudtad kezelni?
– Az a típusú ember vagyok, aki ragaszkodik, mintsem inkább elengedjen dolgokat. Addig ütöm, vágom a dolgokat, addig megyek utánuk, amíg azt nem érzem, hogy mindent megpróbáltam. Küzdő típus vagyok, talán túlságosan is. Nem vagyok híve annak, - emberi kapcsolatoknál sem, - hogy az első adandó alkalommal kiszálljak, ha valami gond van. Addig beszélek róla, addig cselekszem, amíg működőképes nem lesz újra. Ha már azt érzem, hogy mindenemet odaadtam, a szívemet, a lelkemet és még mindig nem működik, akkor elengedem.
– Ezt a belső tartást és önmotivációt tudod hasznosítani a munkádban is?
– Hogyne. Nem ismerek lehetetlent. Egyszerűen nincs olyan szó a szótáramban.
Írta: Tarnócai Éva
Borítókép: Soós Kata
