Az élőszereplős, mégis animációs technikával készült Műanyag égbolt egy posztapokaliptikus mű, amely 2123 Budapestjén játszódik. A város egy kupola alatt létezik, mivel a Föld élővilága kihalt. Se termőföld, se állat, csak az emberi húsból táplálkozó fák adják az élelmet. A Műanyag égbolt alkotói Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta első egész estés animációs filmje, melynek világpremierje a Berlinálén volt.
Egyrészt rosszul voltam ettől a történettől, másrészt elindított egy olyan úton, amitől még mindig nem térek észhez. Amit odavágtatok, olyan elképesztő erejű, hogy esélyem sem volt, hogy kilépjek a sztoriból, de sosem gondoltam volna, hogy ezt az élményt egy animációs film kapcsán élem meg. Nem tudom mit vártam, de nem ezt. Tény az, hogy nagyon megviselt.
Sarolta: Őszintén örülök annak, hogy ez téged megviselt. Ugyanis egy olyan sztorit szerettünk volna írni Tiborral, ami bár belevisz egy szokásos, globális katasztrófa történetbe, a néző mégis bele tud helyezkedni, és a saját bőrén érezheti ennek a valóságát, miközben mélyen megérinti lelkileg, érzelmileg. Ez volt az, amiről rengeteget beszélgettünk, miközben fejlesztettük a projektet.
Tibor: Az volt az alapvetés, hogy azt a fajta reményt, amit az ilyen filmek végén megkap a néző, azt mi nem fogjuk megadni. Mikor beülünk a moziba, azt látjuk a katasztrófa filmekben, hogy a világnak vége van, de az emberiség mindig valahogy kikecmereg ezekből a helyzetekből. A mi emberiségünk ugyan nem győz, de igyekeztünk egy olyan happy endet csinálni, ami lehet, hogy a legszomorúbb, legbizarrabb vég, de mégis egyfajta feloldozás. Azt látjuk, hogy ez különbözően hat az emberekre, van olyan hatása, ami megnyugtató, van, aki úgy érzi, ez is egy út, mert valami lesz utánunk, valami más. Nem könnyű film, nem könnyű a vége sem.
Sci -fi, de mégsem az.
Tibor: Valóban nem tiszta tudományos fantasztikum. Vagyis nem az a sci-fi, amit a közönség rögtön erről a zsánerről gondol. És nem is az a sci-fi, ami reményt ad.
De a szerelem mentén mégis kap valamit az ember. A férfi meg akarja menteni a nőt, akit szeret. Nem engedi el, aztán, ahelyett, hogy megmentené, a nő menti meg őt. Vagy nem?
Sarolta: Mi egy olyan történetet akartunk elmesélni, amelyben a szereplőink nem tipikus hősök. Itt nem az a megszokott felállás, hogy jön a hős, megmenti a nőt. Mi azt akartuk, hogy legyen egy mély emberi kapcsolat, még úgy is, hogy az elején talán nem is nagyon szeretjük, ahogy ez a férfi viselkedik, amilyen agresszívan megmásítja felesége döntését. Azt szerettük volna, hogy ezt az apokaliptikus történetet egy pici emberi drámán keresztül lehessen elmondani.
Azért ez egy nagyon egyedi, mély szerelem, nem szokványos párbeszédekkel…
Tibor: Amikor kész lett a film, akkor döbbentünk rá, hogy időnként a tudatalatti döntések motiváltak minket. És mennyi minden van belőlünk a karakterekben. Nyilván nem véletlen, hogy éppen egy ilyen történetet akartunk elmesélni. Természetesen mindentől függetlenül ezek fikciós karakterek.
Sarolta: Az is célunk volt, hogy minden szereplő, aki felbukkan a történetben, a saját döntéseivel árnyalja a történet filozófiáját. Mindenki más válaszokat, megoldásokat mutat arra vonatkozóan, hogyan lehet vagy kellene túlélni.
Tibor: Mindegyik karakterben van egy kis önzés. Ez az önzés mindig a kapcsolatokról szól, választásról a család, szerelem és világ között. És természetesen ez bizonyul számukra a legnehezebb döntésnek. Mindannyian válaszút előtt állunk a Földön, hamarosan meg kell hoznunk olyan döntéseket, amelyek nagyon fájdalmasak lesznek. De jelenleg az látszik, hogy még a legapróbb döntéseket is nehéz meglépni. Amikor majd dönteni kell a családunk, vagy egy tágabb, nagyobb cél között, lehet, hogy mi emberek nem leszünk erre képesek. Lehet, hogy ezért van a sorsunk megpecsételve. A férfialakunk, Stefán, Nórával marad ugyan, de egészen másképp. Hogy miért? Ez is az önzés egy fajtája, vagy rájön, hogy az élet csak így tud tovább menni?
Vagy Nóra tudja, hogy így többet tehetnek… nem magukért…
Tibor: Vagy magukért is, hisz így többszáz évet tud faként a feleségével élni.
Az emberi faj megmentése érdekében olyan rendszert hoztatok létre, amely szerint az 50. év betöltésekor az embereket beoltják, majd elszállítják egy ültetvényre, ahol fákká alakulnak.
Sarolta: Amikor elkezdtük írni ezt a sztorit, épp betöltöttem a 40-et. Eleinte 60 éves élethosszban gondolkodtunk, de elég hamar rájöttünk, hogy rövidebbre kell szabni ezt az időt, annyira, ami alatt még ki tud teljesedni egy ember élete. Alkothat, dolgozhat, gyereket nevelhet. Azt szerettük volna, hogy ez az életkor „fájjon” a nézőnek, hisz ma az 50 éves életkor egy olyan határ, ami megérint egy húsz évest is, hisz a szüleiről van szó, vagy megérinti azokat az ötveneseket, akik úgy érzik, épp egy új fejezet nyílik az életükben.
Elképesztő, hogyan tudtok eljutni egy vonatból Miskolcon át a semmibe…
Sarolta: Ez az utazás olyan, mintha az emberiség történetében visszafelé haladnánk. Visszajutunk a kezdethez, ami szereplőinknek egyaránt a vég és mégis egy új kezdet. Mire elérnek a Tátrába, és a ruháikat hátrahagyva belesétálnak a tóba, azzal a pár lépéssel a civilizáció teljes maguk mögött hagyását jelképezik.
Az ötlettől a megvalósulásig eltelt 7 év. Úgy gondolom, a Műanyag égbolt történelmi léptékkel mérve is új korszakot nyit az animációs filmek világában…
Tibor: Nekünk kapóra jött az Inkubátor program frissessége, hisz olyan animációs projekteket is igyekezett támogatni, ami nem feltétlenül gyerek- vagy családi film.
Az élet a filmetek fejlesztése közben bőven produkált előjeleket a távolinak hitt jövőtökhöz. Ez a jövő már itt kopogtat. Ha most kezdenétek, milyen filmet csinálnátok?
Sarolta: Akkor biztos más film lenne, hisz mi is sokat változtunk a hét év alatt. Az biztos, ha ugyanezt a témát most kezdenénk feldolgozni, az ennek a filmnek egy másik verziója lenne. De nem hiszem, hogy optimistábbak lettünk az elmúlt évek alatt, és azt sem gondolnám, hogy kevésbé kegyetlen kifutást realizálnánk.
Tibor: Amikor elkezdtük írni a történetet, az eleinte sokkal inkább fikciónak tűnt a számunkra. A világ összeomlása távolibbnak látszott, és ez megkönnyítette az írást. Gyártás közben kezdett “közelebb jönni” az a világ, amit addig elképzeltünk. A Covid is egy ilyen élmény volt, majd a gyártás legvégén kirobbanó orosz-ukrán háború. Akkor volt bennünk félelem, hogy ez a film már nem egészen sci-fi, nem annyira fikciós, ki fogja ezt megnézni? Ha ma elkezdenénk, máshogy nyúlnánk hozzá. Talán nem lennénk olyan bátrak, mint amikor elkezdtük.
Sarolta: Amiről 2015-ben azt gondolták, hogy csak 2060 körül lesz probléma, arról ma azt mondják, hogy talán már 20 éven belül bekövetkezhet. A film elején eredetileg sokkal több információt osztottunk meg a nézőkkel a filmbeli világ összeomlásának körülményeiről. De ahogy történtek körülöttünk az események, egyre több mindent kidobtunk ebből, mert úgy éreztük, hogy felesleges ezt elmesélni. Bárki nézi ezt a filmet, az első 10 perc után el tudja képzelni a saját alternatív történetét arról, hogy a világ miként jutott el idáig.
Tibor: Az összeomlás oka már nem érdekes, annyi minden okozhatja. Nem is ez volt az izgalmas számunkra, hanem az, hogy mi épül fel ebből? Mi jön ezután? Ez a mi fikciós válaszunk arra, hogy miként épül újjá egy város, egy társadalom.
(Fotó: Tarnócai Éva)
A mai fiatal generációnak sokkal nehezebb élete lesz?
Sarolta: A mi kis életünket, amit eddig nagyon kényelmesen élhettünk, könnyen elveszíthetjük. Ijesztő belegondolni, hogy ez mennyire közel lehet.
Tibor: Bár az emberiség olyan jól adaptálódott a történelem során mindenhez, hogy talán ehhez is sikerülni fog. Lehet, máshogy fogunk élni, de élni fogunk.
Melyikőtök az optimistább?
Sarolta: Egyik nap én, másik nap Tibor.
A munkában hogy tudtok ennyire együtt mozogni, gondolkozni?
Tibor: Nyilván kell, hogy megbízzunk egymás tehetségében, ízlésében és munkabírásában. A nagy kérdésekben mindig egyfelé megyünk…
Sarolta: ...de rengeteget vitatkozunk. És ez tök jó dolog.
Tibor: Ez a munka állandó párbeszédet igényel, pingpongozást az ötletekkel. Nincs a filmnek olyan része, amit ne egyeztetnénk és beszélnénk át. Mind a ketten nagy egók vagyunk, de van nálunk egy nagyobb ego, és az a film. Bármennyit vitatkoztunk valamin, végül mindig az az ötlet győzött, amiről úgy éreztük, hogy a filmnek jó.
Tegyük fel, hogy most ott vagyunk benne a filmetek világában. Akkor mit csináltok? Mit alkottok?
Tibor: Az a kérdés, hogy egy olyan világban lesz-e a művészetnek értelme? Bertolt Brecht azt kérdezi, hogy ha jönnek a sötét idők, miről fogunk énekelni? A válasza az, hogy akkor a sötét időkről fogunk énekelni.
Sarolta: Valamilyen művészetre biztosan szükség lesz, csak azt most még nem tudjuk elképzelni, mert annyira más lesz.
Írta: Tarnócai Éva
Borítókép: Petrucz Krstan
