A sztrájk utáni első fellépésén, amikor a Magyar Állami Operaházban bejött a zenekar Don Giovanni előadására, a közönség felpattant a helyéről, és álló vastapssal, bravó kiáltásokkal ünnepelte a muzsikusokat, hogy kiálltak magukért, összetartottak, eredményt értek el, és hogy ismét itt vannak velünk.
Volt ebben némi teatralitás, a zenekari tagok jó része máskor már bent ül az árokban, gyakorol a hangszerén, vagy csak beszélget, mire a publikum bemegy. Most meg együtt jöttek be, tán demonstrálva azt is, hogy az elmúlt gyomorbajos öt napban, amikor a legtöbben tele voltak bizonytalansággal, szorongással, sokan valószínűleg félelemmel is, mennyire összetartottak. Szerencsére az első sorban ültem, láttam az arcokat. A némi megkönnyebbülést meg az örömet is, hogy újra nyilvánosan kezükbe foghatják a hangszerüket. Lerítt róluk, hogy szeretnek játszani, csak hát nem agyonhajszoltan, nem alulfizetve.
Nem bejött, hanem szinte berohant, az Operaház vezető karmestere, Rajna Martin, aki nincs még 29 éves, csaknem srácnak tűnik, és nem csupán a közönség felé hajolt meg, hanem tiszteletét, mi több, látható szeretetét kifejezve a zenekar irányába is. És bizony eltört nála a mécses, elsírta magát, miközben végig nézett a zenekar tagjain, akik szeretetteljesen néztek vissza rá. Felemelő és hideglelős volt egyszerre. Aztán pillanatokon belül már a nyitány első hangjai robbantak, szinte szétvetették a falakat. Hú, mi minden volt abban ahogyan játszották! Mintha vulkán tört volna ki nagy intenzitással, veszélyesen, ahogy Don Giovanni is veszélyes a nőkre, megperzseli, megégeti őket, amúgy saját magát is. De közben gyönyört is okoz. Gyönyör volt ez a nyitány is, de telis-tele fájdalommal, meggyötörtséggel, benne volt az elmúlt öt nap, és benne volt a a kihagyás után a végre a közönséggel újra találkozás mámora. Ritkán szól így zenekar! Ráadásul Claus Guth rendezői koncepciójában a címszereplő, előre vetítve egyik főbűnét a sok közül, már a nyitány alatt leszúrja a Kormányzót, így hatványozottan jogos a zenében az égszakadás-földindulás.
Ebben a külföldről importált rendezői verzióban, amit eredetileg 2008-ban Salzburgban mutattak be, majd eljutott Berlinbe, Madridba, Amszterdamba is, egy erdő a Christian Schmidt látványtervező által kiötölt díszlet. Csaknem mintha valódi, jókora fákkal telepítették volna be a deszkákat. Időnként más-más szegletét látjuk a forgószínpad segítségével, Olaf Winter világítástervező pedig szépséges, vagy akár sejtelmes, rémisztő fényekkel más-más hangulatot ad ezeknek a jócskán az emberek fölé magasodott fáknak, melyek között a szereplők nemigen találják az útjukat. Nincsenek hagyományos díszletek, se palota, se terecske, se temető, az erdő a világmindenség, ami hatalmasabb az embereknél, el lehet veszni benne, félreeső szegleteket lehet találni szeretkezésre, válhat örömforrás környezetévé éppúgy, mint fenyegetően kiismerhetetlenné.
Az ősszel a Müpában, Debussy Pelléas és Mélisande című operájának előadásához építettek fel egy monumentális erdőt, ami ott egészen meghökkentőnek hatott. Ráadásul a Budapesti Fesztiválzenekar tagjai és Fischer Iván karmester is, terepszínű gúnyát öltöttek magukra, a hatványozott illúziókeltés céljából. Amúgy Fischer volt a karmestere annak a méltán legendává lett Don Giovanni előadásnak, amit a nemzetközi nagyság rendező, Jurij Ljubimov állított az Erkel Színház deszkáira, még jócskán megboldogult egyetemista koromban. Ebben egy vagány ötlettel felhelyezte a zenekart a színpadra, lényegében díszletként is funkcionáltak a muzsikusok. Ezzel pedig az énekesek játékterét jelentősen leszűkítette, ami jót tett a színészetüknek, csaknem eltűntek a természetellenes, „ágáló” gesztusok, kimódoltság mentesebbé vált a játék. Tán ez a díszlet szintén szolgálja ezt a célt is. Nem arra sarkall, hogy bárki is lefúrt lábakkal kieresztve a hangját, agyongesztikulálva, „levágja” az áriáit. Nem kell megijedni, azért például a híres Pezsgőária, aminek mindig nyíltszíni taps a vége, csakúgy mint Leporello Regiszteráriájának, függetlenül attól, hogyan éneklik, ezúttal is elhangzik a lehető leghagyományosabb módon. De kiderül, hogy tudnak az énekesek akár fekve is úgy énekelni, hogy közben elhiszem, na jó azért nem teljesen, hogy szeretkeznek, ami komoly színészi teljesítmény. Az is ritkaságszámba megy, hogy az énekesek alkata-kora nagyjából megfelel a szerepüknek. Most nincs olyan, hogy valaki szépen énekel, de azért jobb, ha behunyom a szemem.
Akinek száz százalékig mindent elhiszek, az Leporello alakítója, Cser Krisztián. A mába helyezett történetben, amiben még egy valódi autó is begördül a színre, mai göncökben, utcai rapperre hasonlít. Vagány, de azért szolgalelkű is. Kaszáló karmozdulatai vannak, az egész mozgása szögletesen karikaturisztikus, amit időnként gunyorosan utánoz Don Giovanni, akit Szemerédy Károly formál meg. Kissé dúvadra játssza, aki csaknem mindent letarol maga körül. De hihető az az őserő, amiből a vonzereje táplálkozik. Több lovagiasság, grácia, kellem, elegancia szerintem elkelne, de lehet, hogy ez ódivatú nézet, a zaklatott XXI. század Don Giovannija már ilyen. Donna Annaként Tuznik Natália, Ottavioként Szelecki Artúr, Donna Elviraként Kele Brigitta, Masettoként Pataki Bence, Zerlinaként Brindás Boglárka, a fájdalmat, a szépséget, a vágyakozást, a szerelmet, a csalódottságot, a bosszúvágyat, a megengesztelődést gyönyörűségesen vegyítik az alakításaikban.
Kiss András Kormányzóként, aki ebben a felfogásban már a nyitány alatt megsebesíti az őt meggyilkoló Don Giovannit, maga a megtestesült istenítélet, végzet. Holtában, szoborrá kövülve, már előre ássa a sírt neki. Hangja olyan mennydörgő, rezzenéstelenül markáns arca annyira rettentő, hogy amint megjelenik, kapásból tudható, nincs apelláta, a bűnös mindenképpen elnyeri méltó büntetését.
Az előadók pedig méltó jutalmukat, mert a közönség hatalmas ünneplő tombolást rendez. Gyanítom, hogy ennek a produkciónak nem volt még ennyire elementáris előadása. Ebbe most minden erő, kétségbeesés, bizodalom, no meg tehetség koncentrálódott. Nagy mázlisták vagyunk, hogy éppen ekkor ott lehettünk.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Berecz Valter
