Szépség és zaklatottság, szerelmi mámor és iszonyat, gazdag elegancia és magába zuhanó, önpusztító világ keveredik a Háború és béke monumentális előadásában, a Magyar Állami Operaházban.
Nincs nyugtuk a szereplőknek, örökös mozgásban vannak. A kórus sem lefúrt lábú, ide-oda sasszézik, gyakran idegesen rángatózó mozdulatokat tesz, leképezve azt, hogy a világnak sincs nyugta, akár megrendítő, végzetes irányba halad. De közben meg csak „kicsírázik”, kétségbeesetten igyekszik kiteljesedni a szerelem, akár az olyan is, amit elleneznének, tiltanának a társadalmi konvenciók, aminek már meglévő házasság is gátat szabna, amit igyekeznek is visszafojtani emiatt, de visszafojthatatlan, mert megfékezhetetlenül, lávaként tör elő, ezzel viszont földrengés erejű indulatokat, nem tetszéseket, dühödt ellenreakciókat vált ki, égszakadás-földindulást idéz elő.
Tolsztoj monumentális történelmi és lélek mélyére hatoló emberi tablója, Prokofjev elsöprően szenvedélyes, széles érzelmi amplitúdójú zenéjével, zsigerekbe hatol. Kezdetektől elkap, sodor magával, és amilyen átéltséggel Alan Buribayev vezényel, és amilyen beleérzéssel a muzsikusok játszanak, szinte rögtön hidegből melegbe rántanak és vissza, megmozgatják a lelkemet már akkor, amikor a szereplők hatalmas, átlátszó nejlonzsákokból kezdenek előkászálódni, mintha megelevenedő panoptikum figurák lennének. Túl hosszan teszik ezt, amit már unni is kezdek, modernkedő modorosságnak érzek, azt gondolom, hogy a rendező, Calixto Bieito elnyújtotta ezt a képet, beleszeretett a saját ötletébe, ami nem tart ki ennyi ideig, már kitalálhatott volna mást. De aztán az ő szürreális látomása is magával ragad. Roppant intenzív a báljelenet, ami sok minden eredője. Ingo Krügler jelmezei a lehető legklasszikusabbak, gyönyörűségesen színpompás estélyik, feszülő szmokingok, öltönyök. Az első részben Rebecca Ringst díszlete szintén egy hagyományos báltermet, tágas, díszes szalont formáz. A második részben, a háború alatt, azonban ez a pompázatos építmény darabokra hullik, szanaszét potyog, ferdén állnak a falak, szemléletesen megmutatva azt, hogy „minden egész eltörött.” Apokaliptikus látomás ez.
A szereplők zaklatott mozgása egyre gyorsabbá válik, csaknem az ideges rángógörcsig fokozódik. Csodálatos a kórus. Komoly fizikai igénybevételt igényló mozgásokat hajt végre, mialatt az énekesekből árad a hang. És nem csak a hang. Többször kifogásoltam, hogy a kórus tagjainak arcán nem láttam kellő érzelmeket, például egy forradalmi szituációban ádáz elszántságot. Most ez is megvan. Mind Kutuzov orosz, mind Napóleon francia seregén látom a nekibuzdulást, vagy éppen a fáradtságot, csüggedést. Ez nyilvánvalóan Bieito érdeme, aki, úgy tűnik, lázba tudta hozni valamennyi közreműködőt. Ezt minden bizonnyal megtette a Genfi Nagyszínházban is, amivel az Operaház közös produkcióban mutatta be az előadást.
Nem oltják el annyira a nézőtéri lámpákat, hogy ne látnám sok néző arcát is. Kilesem, hogy jó néhányan annyira figyelnek, hogy szinte beleolvadnak az előadásba. De akadnak viszont, akik bemerevedett, megrökönyödött arckifejezéssel ülnek, leolvasható róla, hogy azt gondolják, fortyogják magukban, hát ez meg mi?!” Valószínűleg romantikus érzelemcunamira, gálánsan fenséges, teljesen klasszikus produkcióra vágytak, és kiakadtak azon, hogy nem pont ezt kapták. Közülük a szünetben néhányan menekülőre is fogják. Nem várják meg, hogy azoknak a zöme, akik maradnak, meglehetősen hosszan, bravó kiáltások kíséretében, csaknem rock koncerteken szokásos tombolással ünneplik a szereplőket, akik erre igencsak rászolgálnak. Kiteszik a lelküket a színpadra. Megmutatják ahogy ember embernek farkasa, és nem csak a háborúban, hanem a magánéletben is. Megmutatják a gyűlölködéseket, a féktelen szenvedélyeket, a mély szenvedéseket, a pusztítást és az önpusztítást egyaránt. Azt, ahogyan kicsúszik lábuk alól a talaj, és keveseknek sikerül talpra állniuk.
Szépséges a zene, de nyugtalanítóan disszonáns is, és ennek nagyon jól megfelel a produkció. És az énekesek szintén, akik kiváló színészi teljesítményt is nyújtanak. Natasaként Brassói-Jőrös Andreába tényleg bele lehet szeretni. Vonzóan vibráló nő, teljesen hihető, hogy több férfi is körülötte kering. Andrej Bolkonszkijként Szegedi Csaba markánsan erőteljes férfi, aki letargikus halálvágya után új életre kap Natasa szerelmétől, de aztán mégiscsak meg kell halnia. Mifelénk a történelem gyakran belegyalogol az emberek életébe, és más emberek beletrappolnak a szerelmesek életébe. Lényegében szürreális, de abszolút valóságalapú haláltáncot látunk, pedig a genfi bemutatót még az orosz-ukrán háború előtt tartották. Azóta temérdek fantazmagóriának tűnő dolog lidérces valósággá vált.
Nem lehetséges egyenként méltatni a kiugróan népes szereplőgárdát, de azért álljon itt néhány név a „dicsőségtáblán”: Brickner Szabolcs, Fried Péter, Haja Zsolt, Kovács István, Gál Erika, Heiter Melinda, Szántó Andrea, Cser Krisztián, Kiss András, Balczó Péter…, és a többiek.
Komoly tett az Operaháztól, hogy ilyen színvonalon mutatta be Prokofjev grandiózus, letaglózóan is felemelő, lenyűgöző operáját.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Berecz Valter
