Boban Markovic és zenekara vérforraló. Szédületes ritmussal és őrjítő hangerővel tudják igencsak felsrófolni a hangulatot. Ha mindehhez még táncosok is társulnak, akik keresztül-kasul vad iramban, széles jókedvvel benyargalásszák a hatalmas Margitszigeti Szabadtéri Színpadot, akkor tombol az életöröm.
Búskomor világunkban a Boban Markovic által képviselt kicsattanó életöröm gyógyszer. Átszakítja a búbánat falát. Ha netán csak ideglenesen is, tova űzi a depressziót. Trombitájának hangja bekúszik a hallójáratokba, felpezsdíti, szinte bebalzsamozza azokat. Megmámorosítja a lelket. Alkohol nélkül is megrészegít. Nem véletlen, hogy a híres brit SongLines magazin a világ 50 legjobb hangszeresének listáján egyedüli trombitásként Bobant tüntette fel, és az ikonikus Emir Kusturica filmek zenéjében is Markovic bámulatos játékát csodálhatjuk. Egy húron pendülnek a nagy filmrendező telivér, szarkasztikus, költőiséggel átszőtt, erőtől duzzadó, harsány világával.
Valószínűleg Egerházi Attila rendező-koreográfusé az érdem, hogy rávette a zenekart, a Székesfehérvári Balettszínház Parádé című produkciójához a színpadon élőben húzzák a talpalávalót. 2019-ben megjelent Mrak, azaz Sötétség című lemezük számaira készített meglehetősen energikus koreográfiát. A számok néhány érzelmesebben nekibúsulótól eltekintve, egyáltalán nem sötét tónusúak, éppen ellenkezőleg. Virgoncan életvidámak, mondhatnám, „örömdózisok”. De nem mesterkélten azok, hanem zsigerből jövően.
Hátul ül a zenekar, melynek tagjai ülve is ringatózva, az egész testükkel beleélve magukat abba, amit csinálnak, muzsikálnak. A táncosok számára pedig ott van előttük az óriási szabad tér, amit telehancúrozhatnak. Nem véletlenül írom ezt a szót. Tényleg olyanok, mint amikor a rakoncátlan kölykök elszabadulnak, és fékezhetetlenül ugrabugrálnak, például egy felfújt játékvárban. A játékosság amúgy is kulcsszó. Temérdek olyan balett- és táncprodukció látható, amiben a művészek főleg arra koncentrálnak, hogy hányat forognak, mekkorát ugranak, az a fő gondjuk, hogy pontosan végrehajtsák a koreográfiát, de az alakításról, a szerepformálásról elfelejtkeznek. Kifejezéstelen például az arcuk, lélektelen az előadásmódjuk, sokszor inkább technika amit csinálnak, mint művészet. A székesfehérváriakat nem lehet ezzel vádolni. Ők tényleg „rajcsúroznak”, átadják magukat a zenének, meg a kisebb zsánerjelenetek színes figuráinak, ezek egymásutániságából áll össze a produkció. Kivirul a képük. Lerí róluk az élvezet, ami átragad a nézőkre is. Szinte nem bírnak magukkal a kirobbanó energiáiktól. Fiatalok, erőtől kicsattanóak, ebben a produkcióban ez a fő közlendőjük. Azt hirdetik, hogy tudjunk örülni az életnek, a testünknek, egymásnak. Merjük fenemód jól érezni magunkat. A mind komorabb, és egyre inkább eldurvuló világunkban ez gyógyír. Méltán van kiadós sikerük.
A második részben „csak” a zenekaré a terep. Markovic trombitál, énekel, és egész markáns egyéniségével, mesterien csinálja a hangulatot, a lehűlni kezdő nézőtéren is igencsak felforrósítja azt. Leszivárognak páran a színpad elé és táncolni kezdenek. Aztán fölóvakodnak a színpadra is. Mind többeknek jön meg a bátorságuk. Tán túl sokaknak is, mert két biztonsági ember jelenik meg a deszkákra vezető két lépcső tetején, és útjukat állja. Láthatóan vitatkoznak. Ha azoknak akik fönt vannak, szabad ott táncolniuk, nekik ugyan miért nem? Még kiabálás is hallatszik. Majd a színpad felől érkezik valaki, és szól a biztonságiaknak, hogy engedjék fel a nézőket. Azok mintha puskából lőtték volna ki őket, feliramodnak. Nem tervezett dráma, külön látványosság. De gyönyörű ami a színpadon történik. Különböző életkorú, mentalitású emberek tobzódnak ott. Az első részben látott profi táncosok is belopják magukat közéjük, már civilben. Futkározó gyerekek éppúgy láthatók, mint irigylésre méltó fiatalok, középkorúak, öregek. Van köztük olyan férfi, aki alig tud lépegetni a zenére, de ott akar lenni az emberfolyamban, a partnernője kicsit jobban bírja. Mások pörögnek-forognak, összeölelkeznek. Természetesen van csókolózás is. A közönség nagy része a nézőtéren marad, és ez is óhatatlanul a produkció részévé válik számukra. Majd az szintén, hogy újra előkerülnek a biztonságiak, és most már tényleg nem engednek fel több embert a színpadra, nyilván megvan a terhelhetősége. De a deszkákon csaknem összeolvad ez a ritmikusan mozgó, mámoros emberfolyam, ami hat a zenekarra is, ők is fölöttébb élvezik, hogy ekkora hatásuk van. Csaknem mindenki a fellegekben jár, felszabadulnak a boldogság hormonok. Meghatóan szép ez. Ezen az estén a Margitszigeti Szabadtéri Színpad a béke szigetévé vált. Elképesztő szükség van most erre. Akkora az öröm és a siker, hogy a meghatottságtól kissé könnyes lesz a szemem.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Éder Vera