2021 augusztusában Kabul olyan gyorsan hullott darabokra, mintha valaki egyetlen mozdulattal söpörte volna le a védelmi vonalakat a térképről. Ahogy a tálibok bevonultak a városba, a repülőtér lett az utolsó kapu a remény felé: az a hely, ahol édesanyák emelték magasba a gyerekeiket, könyörögve, hogy valaki felvegye őket; ahol férfiak kapaszkodtak a felszálló gépek futóművébe, mert a halál kockázata is kisebbnek tűnt annál, ami mögöttük maradt. A porral betakart betonon nemcsak magyarok várakoztak segítségre, hanem azok a helyiek is, akik éveken át tolmácsoltak, vezettek, segítettek a külföldi erőknek – és akik a hatalomváltás pillanatában életveszélybe kerültek volna, ha ott maradnak.
Ebben a keszekusza, kiszámíthatatlan örvényben érkeztek meg a magyar katonák, hogy végrehajtsanak valamit, ami papíron egyszerűnek tűnt: embereket kimenekíteni a pokolból. A valóság azonban távol állt a papír tisztaságától. A kordon helyén tomboló tömeg állt, a kapuknál fegyveres káosz, a kifutópályán olyan zsúfoltság, amit semmilyen kiképzés nem tud tökéletesen modellezni. A magyar katonáknak nemcsak a saját állampolgáraikat kellett megtalálniuk és átjuttatniuk a burjánzó emberfalon, hanem azokat a külföldi kollaboránsokat és családjaikat is, akik az elmúlt években velük dolgoztak, és most minden percben közelebb kerültek a megtorláshoz.
A „Sárkányok Kabul felett” című film ezt a feszült, gyomorszorító valóságot idézi meg. Nem idealizálja, nem szépíti: bemutatja, milyen az, amikor minden perc számít, és amikor a döntések súlya nem hatásvadász filmtrükk, hanem valódi emberi életek. A kritikusok szerint a film pontosan azt ragadja meg, amit a helyszínen szolgálók éreztek – a por ízét, a pánik hangját, a felelősség terhét.
Ezért különösen fontos meghallani annak a hangját, aki valóban ott volt. Simon Péter ezredes nem csupán szakértőként nézte a filmet, hanem olyan emberként, akinek a saját emlékei ott lüktetnek minden kocka mögött. Most vele beszélgetünk arról, mennyire hiteles a film – és milyen az, amikor egy történet a vászonról visszaszól a valóságba.
Katonaszemmel milyennek ítéled a filmet?
Részben tudtam csak katonaszemmel nézni, részben pedig egyszerű moziba járó háromgyerekes apuka szemével néztem, hogy magával tud-e ragadni a film. Ami az utóbbit illeti, megérintett a látványvilág és a zene, azt is nagyon jól eltalálták hozzá. Ha pedig ezek stimmelnek, és a színészi teljesítmény is a helyén van, akkor nagy baj nem lehet. A katonai szemszög onnan jött, hogy én egy éven keresztül kétszer fél évet ezen a repülőtéren szolgáltam, így nem tudtam elvonatkoztatni ezektől a helyszínektől. Amikor megérkezett a kis csapatunk Afganisztánba, az valóban úgy nézett ki, ahogy a filmben. Így nemcsak egy háborús akciódrámát néztem, hanem a saját emlékeimet is visszaidézte mindez.
Milyen saját élményed van, amit fel tudnál eleveníteni?
Afganisztánban mindenkinek megfagy a vér az ereiben, miközben egy elképesztően gyönyörű ország. Vannak benne sivatagok, ott van a Himalája alja, a Hindukus hegység, hófödte hegycsúcsok, türkizkék tavak, oázisok. Én pilótaként szolgáltam ott, úgyhogy ezt az egészet felülről láttam, és mind a mai napig, amikor visszagondolok Afganisztánra, kettős érzés van bennem. Ez egy nagyon szerencsétlen sorsú népesség egy gyönyörű országban. Ez a kettősség benne van a filmben is, bár ott a szép rész nem annyira mutatkozik meg. Viszont az afgán nép tragédiája nagyon jól látszik.
Nézzük a kabuli reptér történetét. Az egy város volt a városba: volt ott pizzériától kezdve Burger Kingen keresztül a moziig minden. És persze egy nagyon komolyan kiépített amerikai légibázis, rengeteg repülőgéppel, helikopterrel, teli élettel. De 2021 augusztusában ez az egész egy-két napon belül az enyészeté lett. Úgyhogy ahogy néztem ezt a filmet, ez a tragédia futott le a szemem előtt: ahogy megindult egy szerencsétlen sorsú nép kilábalása, aztán egyszer csak egy pillanat alatt minden összeomlott. A kabuli repülőtér ezt nagyon jól példázza: 2003-ban mentek be a koalíciós haderők az Egyesült Államok után, és az akkori lepukkant légikikötő szinte nagyvárossá épült ki, majd a tálibok, amikor visszafoglalták az országot, ez a hely is visszasüllyedt.
Ott szolgálóként hermetikusan el voltatok zárva a külvilágtól, vagy ezzel a néppel kialakult valamifajta kontaktus?
Olyan, hogy afgán nép, a szó hagyományos értelmében nincs. Vannak ott szunnita muszlim pastuk, tádzsikok, akik gyakorlatilag a perzsa nép leszármazottjai. Vannak üzbégek, akik türk népek leszármazottjai. Vannak sivatagi nomádok, szóval egy borzasztó inhomogén társadalom. Ráadásul Afganisztán rengeteg kisebb tartományra volt osztva, és az afgán államiság a mi európai felfogásunkban nem is létezett. Az én feladatom az volt, hogy képezzem őket. Így ezekkel az emberekkel nap mint nap együtt dolgoztam, tanítottam őket repülni, helikoptert vezetni. Volt mindenféle tanítványom, és nagyon érdekes volt nézni a népcsoportok közti dinamikát, hogy ők hogyan viszonyulnak egymáshoz. De egyben mind egyformák voltak: nagyon vendégszeretők. Mondhatnám úgy is, hogy az afgán nép vendégszerető, alázatos, emberi. Rám, ránk úgy tekintettek, mint vendégre. Márpedig a vendégre mindig nagyon vigyáznak. Még a nehéz sorsuk ellenére is jó emberi kapcsolatokat kötöttünk a helyiekkel.
Mi kellene ahhoz, hogy visszamenj, hogy ápold egy kicsit ezeket az emberi kapcsolatokat?
Hát jelen helyzetben ez sajnos már nem fog menni. Mióta a koalíciós haderőt kivonták, nem igazán szerepel a turisták toplistáján. Nagyon sajnálom azokat az ottani kollégákat, akik akkor elindultak egy olyan úton, ami egy stabil állapothoz vezetett volna. Ez az út 2021-ben elakadt és a híradásokat hallgatva nem hiszem, hogy egyhamar jobb lenne a helyzet. Az ország a geopolitika csapdájában van, mivel egy olyan gócponton fekszik, ahol próbálkozott már Dzsingisz kántól kezdve a makedón Nagy Sándoron át szinte mindenki. Ott voltak a britek, a szovjetek, aztán az amerikaiak. Hívják Afganisztánt a hódítók temetőjének is, mert ott még senki nem tudta igazán megvetni a lábát. És hogy mi kell ahhoz, hogy én oda visszamenjek? Parancs. Hiszen katona vagyok. De olyan afgán államiság, amit lenne értelme fejleszteni a jelen állapotában, az sajnos a mostani politikai rendszerben esélytelen.
Szerinted egy ilyen film segít abban, hogy több fiatal kedvet kapjon jelentkezni a seregbe?
Szerintem igen. Egy kicsit kicsit zárt világ a mi világunk, ritkán van lehetőség, hogy megmutassuk, mit csinál egy magyar katona a hétköznapokban. Pedig az, hogy meg tudunk csinálni egy ilyen műveletet, mint a filmben bemutatott kimenekítés, az is azt jelzi, hogy ez a hadsereg az elmúlt 10-15 évben hatalmasat változott. Olyan szövetségi rendszernek vagyunk a tagja, amely a világ legerősebb katonai szövetsége.
Olyan technikai eszközeink vannak, olyan kiképzésünk, ami egy ilyen akciót lehetővé tesz, és olyan katonáink, akik erre képesek. Ez már nem az a 90-es évekbeli honvédség képe. Ez már egy más felfogású haderő, és én azt hiszem, hogy minden olyan alkotás, ami közelebb visz egy magyar átlag állampolgárt – akár mozinézőként is – ehhez a világhoz, az segíthet megmutatni, hogy a mi hivatásunk a mai világban hogyan néz ki, és talán talán ha látják, hogy milyen eszközökkel, milyen műveleteket, milyen bajtársiasság mentén tudunk végrehajtani, akkor nagyobb kedvük lesz beállni ebbe a haderőbe.
írta: Wolf Géza
