Kern András megfáradt, egykor nagy színészt játszik a kezdetekben Az imposztorban. Fogatlan oroszlánt. Már karizmáját vesztett színészóriást, aki a legendájából él. Aztán fokozatosan megint nagyra nő, zseniális húzásával hatalmas ribilliót, égszakadást-földindulást csinál a Pesti Színház előadásában, Rudolf Péter rendezésében.
Egy váratlan húzással, beszédes stiklivel, hatalmas lélekjelenlétről, és ismét előtörő mérhetetlen karizmáról tanúskodó rögtönzéssel évtizedek múlva is emlékezetes színpadi eseményt hoz létre, amivel megmutatja a hatalom természetrajzát. Álságos voltát, hazugságait. Eléri, hogy egy fiatal, tehetséges színész, akinek a jóságosnak hazudott cár igazságos követeként be kellene jönnie a Tartuffe végén, és az Orgon családját mindenből kivetkező Tartuffe-t kellene börtönbe kísérnie, ne érkezzen meg az előadásba. Így az történjen ami sajnos a valóságban szokott, a bűnös nem lakol, az ártatlan bűnhődik, és erről még Boguslawski rögtönöz is egy monológot, amit a hatalom legfőbb helytartójának, a gubernátornak a páholya felé fordulva mind nagyobb hévvel, az igazmondás mámorával, csaknem mint forradalmár mond el. A gubernátor, Borbiczki Ferenc megszemélyesítésében, és a mellette ülő talpnyaló kritikus, Hirtling István alakításában, elképedve hallgatják. Villámlik a tekintetük, csaknem ölni lehetne dühös nézésükkel. Nem is bírják sokáig, kirohannak, nyilván intézkedni is akarnak sebtiben.
Csaknem szétverik a színházat
Csaknem szétverik a színházat akkora a siker, a cári Oroszország által megszállt Vilnius kis lengyel teátrumában, ami annyira elszegényedett, hogy a tönk szélén áll. A nemzet nagy színészének, Boguslawskinak a vendégjátékától, amire egy székre két jegyet is eladtak, remélnek némi pénzmagot, és a rendkívüli esemény miatt a gubernátortól támogatást. De az előadás utáni viharos taps, üdvrivalgással vegyes tüntetés, szinte a falakat szétrepesztő hangorkán szertefoszlatja a reményeiket. Úgy érzik, végük. Ám közben ők is katarzist élnek át, mint a közönség. Az előadásvégi pillanatok szabad levegőjéből jócskán magukba szippantanak. Mielőtt a cár követének meg kellett volna érkeznie, és a mindenben hajbókoló, Fesztbaum Béla által megformált, direktor intenciói szerint befordulnak díszlet formájában a cári címerek hatalmas másai, a színészeknek buzgón cári zászlókat kell lengetniük a kezükben. Ekkor még fejüket lehajtva teszik kényszerű dolgukat. Amikor Boguslawski elmés magánakciója működésbe lép, már emelt fővel, nyílt tekintettel nézik a nem remélt csodát, a különös szabadságharcot. Azt, hogy a színháznak ilyen elementáris, földrengéssel felérő ereje lehet, hogy ennyire felforgathat mindent, a lelkek mélyére hatolhat, felfakaszthat és némiképp gyógyíthat sebeket.
Aki pedig mindezt okozta, mintha itt sem lett volna, „tovaillan”, miközben amit tett, arra évtizedek múlva is emlékezni fognak, hozzátartozik majd az ő legendájához. Kivetítve látjuk, hogy Boguslawski kisiet a színházból, sebtében beül egy sárga Uber-taxiba, és rohamtempóban „elhajtat”. Ettől igazán egyértelművé válik, hogy nem a múltban, nem idegen honban játszódik a történet, hanem nagyon is itt és most. Bizonyos tekintetben ez az ország az a börtön, amiről szó van. Itt is van cenzúra. Itt is vannak szinte nyomorgó művészek, tönk szélén lévő színházak, olyan direktorok, akik elvtelenül fölfelé hajbókolnak, igazi művészek helyett csak előadásokat termelő iparosok.
Nagy formátumú színészről van szó
Az imposztort Spiró György Az Ikszek című regényének egy epizódjából Major Tamás felkérésére írta, aki megorrontotta, hogy Boguslawski szerepe mennyire neki való. Nagy formátumú színészről van szó, aki taktikázik, paktál a hatalommal, ahogyan ő is tette, de olykor túl is jár az eszén, kritikusan is szemléli a fennállót, a világot, ez rá szintén jellemző volt. Mintha ráöntötték volna a szerepet, ahogy Spiró végül is ráöntötte. 1983-ban tartották a darab ősbemutatóját a Katona József Színházban, Zsámbéki Gábor rendezésében. Major belejátszotta teljes lényét, a gazemberségeit is. Tehetségét éppúgy mint a gyarlóságait, és egyre romló szeme dacára az éleslátását, tragikomikumra való hajlamát. Az alakításából éppúgy legenda lett ahogy a produkcióból. Mindazt közszemlére tette, amit a zsarnokságról, elnyomásról, no meg amit a színházról tudott. Belesűrítette a szerepbe azt a macska-egér harcot, azt a fura függőségi viszonyt, amilyenben diktatúrák, féldiktatúrák idején a hatalom a művészettel van, és azt a mámorító boldogságot, ahogy a művészet permanens szabadságharcosként ki tud fogni rajta. Ahogy karizmatikus egyéniségek akár valamiféle robbanást előidézve, képesek felkavarni az állóvizet, fel tudják serkenteni a környezetüket. És, ha döntő változást tán nem is, de a hatalom orra alá borsot törő jó kis ribilliót azért csak tudnak csinálni. Példájuk pedig ragadós lehet, eszmélésre, tettre késztethet másokat is.
A nagyság pitiánerséggel is párosulhat
Bár készültek azóta Az imposztorból jó előadások, egyik sem vált ilyen jelentőségűvé. Szikszai Rémusz Tatabányán rendezte Fodor Tamással a címszerepben, aki tán a legértelmiségibb Boguslavski volt, akit valaha láttam. De közben megmutatta, hogy a nagyság milyen pitiánerséggel párosulhat. 2022 tavaszán a József Attila Színház is műsorára tűzte a darabot, Bagó Bertalan rendezésében, Benedek Miklós főszereplésével. Nem volt érdektelen. A produkció és benne Benedek valami miatt mégsem futhatta ki a formáját, csak néhány előadás volt belőle.
A hírek szerint szerencsére a félbeszakadt előadás után Kern már jól van, így a Pesti Színházban Az imposztor minden bizonnyal hosszú siker lesz. Kernt szeretik a nézők. Nagyra tartják. Elhiteti, hogy fel tud rázni egy megfáradt társulatot, vissza tudja adni a szakmai becsületüket, hitet képes plántálni az emberekbe. Medveczky Balázs Rybak, az a fiatal színész, aki Bogusławski veszélyes csele miatt nem tudott bejönni a produkcióba, amikor a cárt kellett volna dicsőítenie, ezért ahelyett, hogy lojális lett volna, lázítóan vádló lett a végkicsengés. Megtanulta a mester leckéjét, és száműzetésébe feltehetően viszi tovább a szellemiségét. Vele együtt eszmél az egész társulat. A Vígszínház színészei, mostanában nem először, igazi csapatot alkotnak. Az említetteken kívül Seress Zoltán, Szilágyi Csenge, Wunderlich József, Majsai-Nyilas Tünde, Kőszegi Ákos, Igó Éva, Varga-Járó Sára, Gados Béla, Brasch Bence, Bölkény Balázs, Karácsonyi Zoltán, Telekes Péter, Bach Kata, Kovács Olivér bedobnak apait-anyait. Az első rész még kissé döcögős, olykor lagymatag. Aztán igencsak felforrósodik az előadás. Bagossy Levente díszletként olyan ódon, lepukkant színházbelsőt tervezett ami azért otthonos. Bujdosó Nóra jelmezei érzékeltetik az egykori jobb napokat, és a mostani viseletes megkopottságot.
Sokan mondják, hogy mostanában a nyolcvanas évek hangulatát érzik. Ezért aztán Spiró akkori darabjában jócskán van „gyúanyag”. Találónak hatnak a szituációi, mondatai, úgy is, hogy még régebbi, vészterhes korokat is megidéznek.
