A zaklatott, önpusztító életet élt jeles színész, Dégi István ma lenne 90 éves. Nehezen viselte a világ, a szakma nyűgeit, olykor saját magát is, végül önkezével vetett véget a szenvedéseinek.
Nem volt könnyed komédiás, ha nevettetett is, az inkább abszurdba hajlott. Gondoljunk csak például Fábri Zoltán Isten hozta őrnagy úr! című filmjének postására, aki szortírozza a leveleket, és a rossz hírt tartalmazókat, így a fiúk fronton való haláláról szólót, nem adja át az általa szeretett Tót családnak. Ahogy vívódik, hogy kiközvetítse a végzetes hírt vagy se, ahogy az arcáról leolvasható csaknem minden gondolata, ahogy szinte földhöz vágja amit ő a felbontott sürgönyből megtud, és ahogy felvidul az arca, megkönnyebbül amikor végre dönt, hogy nem és nem, ő ezt inkább megeszi, mint kézhez juttatja, az tragikomikus. Ebbe a röpke jelenetbe belesűríti egy kissé félnótás, de végtelenül jóindulatú ember sorsát, aki képes másokért aggódni, és közvetve átérzi a háború borzalmát, némiképp megtestesíti a háttérország aggódását, félelmét.
Két végén égette a gyertyát
Rendszeresen lement a pokol legmélyebb bugyraiba. Látogatóban címmel jelent meg róla csaknem 10 esztendeje könyv, egyik fia, Dégi János magánkiadásában. A kötet édesapja verseit, írásait és a vele készült interjúkból részleteket, meg róla szóló kritikák momentumait tartalmazza. Gyakran fájóan felsebzőek Dégi írásai. Egy önmarcangoló, magát és a színházi helyzetet, és ezen keresztül a világot rendszeresen élve boncoló ember megnyilvánulásai. Többségük zsigerből született, de okos elme is társul hozzájuk. Lényeglátóan tömörek, vesébe látók, olykor végletesen elkeseredettek, tragikus élethelyzeteket hordozóak. Tiszták és köntörfalazás nélkül, szókimondóan egyértelműek.
Beleborzongtam például abba, amikor arról beszél, hogy mennyire nem tudott közösséget vállalni a Madách Színházzal, illetve a József Attila Színházzal, miközben ezekben a teátrumokban nem kevesebb, mint tizenegy évig játszott. „Túl polgári beállítottságúak nekem, a merészség halvány jelét nem tudtam felfedezni, konvencionális, századeleji színjátszás folyik ott. Egyszerűen szégyelltem magam, az arcomat, a hangomat, amikor arra gondoltam, hogy például Bartók, Csontváry, Kassák évtizedekkel ezelőtt már sokkal előbbre tartott, mint a mi színházművészetünk.” Kemény, súlyos szavak, és sok tekintetben igazak. Kitűnik belőlük, hogy nem csupán saját szerepei izgatták, nem csak azokon agyalt, érdekelte a nagy egész is, bántotta a rutinos, gördülékenyen sikeres semmitmondás, ő mindig gyötrően mélyre akart ásni, nem kímélte magát, két végén égette a gyertyát, és önkínzásait megjelenítette a deszkákon is.
A pokol legmélyebb bugyraiban
Kicsit tán hasonlított Gorkij Éjjeli menedékhelyének színészére, akit játszott is, aki lemegy a pokol legmélyebb bugyraiba, sőt nem csupán lemegy, hanem ott hosszú ideg tartózkodik, majd feljön kicsit, de újra alámerül, aztán ismét megpróbál a felszínre jutni.
Elképesztően hullámzó volt a pályája, hol agyon foglalkoztatták, zseninek kiáltották ki, máskor elfelejtkeztek róla, és nemigen volt szerepe. Nehezen tudtak mit kezdeni a szabálytalan alkatú, sorból kilógó talentummal, akit ráadásul rendszeresen a depresszió is gyötört, mint első feleségét, az általában könnyed darabokban, akár kabaré jelenetekben komédiázó Schütz Ilát, aki ugyancsak önkezével vetett véget az életének, mielőtt másokat oly jól szórakoztatott.
Dégi űzte, hajtotta magát, és űzték, hajtották mások. Szülővárosa, Makó, ahová nagyapja még parasztként érkezett Erdélyből, Inokai báró törvénytelen fiaként, mint afféle Édenkent, köldökzsinór, amitől elszakították, szerepel az írásaiban. Kórság című kis verse mindössze ennyi. „Anyám!/érdekes: / Altatóval/Jó csak/ az/Altatódal.” Nagyon játékos és mégis keserű. És benne van, hogy valami pótszer is szükséges az élet elviseléséhez, ami egyre nehezebben ment neki. Magasztos lelke alig fért már meg mind megtépázottabb testében. Rágódott, gyötrődött, kínozta magát.
Próbálta megkeresni önmagát
Több vidéki színházban megfordult, Debrecenben éppúgy, mint Miskolcon, Kecskeméten mindössze egy évig volt. Próbálta többször is tovább állva, megkeresni önmagát. De hát nem igazán találta. Vagy amire, akire rálelt, az nem igazán illett abba a közegbe, amiben létezni kényszerült.
A kötetet szerkesztő egyik fia, Dégi János ugyancsak színész lett, méghozzá nem is rossz. Valaha láttam Békéscsabán Balikó Tamás egyik legjobb rendezésében, O’ Neill Utazás az éjszakába című darabjának Edmund szerepében, melyben igencsak zaklatott, feltépett idegrendszerű fiatalembert adott kiválóan. Ennek a produkciónak egyik előadása előtt hívta fel édesanyja azzal, hogy nincs többé édesapja. János ott hagyta a színi pályát, tíz évig szerkesztő volt az MTV-nél, a TV2-nél, csinált dokumentumfilmeket. Évekig Amerikában kereste önmagát, ott egyetemen tanító szociológus felesége és fia mellett. Ennek nyilván része az is, hogy édesapjáról állított össze meglehetős érzékenységgel emlékező, puritánul is tartalmas könyvet, majd a közelmúltban az írásaiból önálló estet is szerkesztett. Ennek premierjén még ott lehetett a két hónapja sajnos meghalt édesanyja, Kórody Ildikó, dramaturg, forgatókönyvíró, és meg is szólalt az előadás utáni beszélgetésen. Jánosnak mind produkció közben, mind a beszélgetésen, olykor elakadt a szava. Időnként fájó sebeket tépett fel az édesapjára való emlékezés, akire méltán azt szeretné, hogy minél többen emlékezzenek.
