Mikor énekel, kislányos szépsége, mikor ír, kíméletlenül határozott véleménye dominál. Különleges sokrétűsége a versmondásban kap szárnyra, mikor beszélget szokatlanul fanyar bája tölti be a teret. A színpadon meg szerepeiben még keresi módosult önmagát. Darufalvi Eszter 18 évesen már izgalmas személyiség és meggyőzött arról, hogy a jövő színházi embere.
A hangodat már többször hallottam. Prózai színészként tagja vagy a MASZK-nak. Hogy kerültél e műfaj közelébe?
Anyukám színházimádó, kiskoromtól vitt magával, így folyamatosan kaptam a színházi élményeket. A zenés műfaj ugyanúgy az életem része volt, mint a prózai, vagy a bábszínház. Anyukámhoz az irodalom is nagyon közel áll, így a versek, a mesék, az irodalmi művek, mind-mind a hétköznapjaink részévé váltak. Szerintem, jobban tudok verset mondani, mint játszani, talán mert a versmondás is egyfajta elemző készséget igényel. Ezért leginkább gondolkozós verseket szeretek mondani. Újra divatossá vált a kicsit teátrálisabb, érzelemdúsabb versmondás. Ezzel szemben én maradok az elemzős stílusomnál. Szünetekkel, hangsúlyokkal, gesztusokkal, mert szeretem, ha látják, hogy közben elmélkedem, történeteket, sorsokat látok. Színházelméleti könyveket is olvasok, benne színjátszó technikákról. Nagyon hiányzik ebből az amatőr színjátszó iskolából, hogy ezekre az a technikákra, készségekre nagyon kevés energiát fektetnek.
Hol tanultál énekelni?
Ez egy váratlan felfedezés volt, nem a családom és nem is az én részemről. A templomban történt, ministrálás után megdicsért a pap, hogy szépen énekelek.
Akárcsak Aretha Franklin, a gospel királynője. Ő is a templomi kórusok közegében sajátította el a technikáját.
Nekem is a dzsessz a kedvenc műfajom, de ezt nem az én hangomnak találták ki. Nagy hangterjedelem, rekedtes felhang, rezes hangszín kell hozzá. Viszont ami jól áll és a dzsessz kategóriájába tartozik, az olyan dzsessz, amit musicalakbe írtak, ez egyfajta összemosása a két műfajnak. Nagyon szeretem énekelni a Hercegnő és a béka című zenés amerikai Disney rajzfilmből az Almost there című dalt.
Húú, de még a nyolcéves Esztinél tartunk, akit énekhangjáért megdicsért a pap.
Ezután kezdtem énekszakkörbe. A felsősök készültek A padlásra, így velük együtt énekeltünk. Ott történt egy másik ős-élményem. Az egyik lánynak, aki a Kölyköt játszotta, egy dalon belül énekelt egy szólót és azt mondta neki a tanár, hogy hallgassa meg, hogy énekelem én ezt a részt! Ekkor még mindig csak nyolc éves voltam. Ez is nagyon meglepett. Később is sokan megkérdezték, – énektanárok is, – hogy hol tanultam énekelni. Az az igazság, hogy a mai fejemmel már van rá válaszom: valójában a templomban tanultam meg énekelni.
Másfél éve jársz a MASZK-ba. Mire készültök most?
Lesz egy Padlás előadásunk. Visszaköszönt az élet, ugyanis most én játszom benne a Kölyköt. Megvalósult a 8 éves kori álomszerepem. Könnyebben megtaláltam magam ebben a szerepben. Emellett egyetemre járok, ELTE Bölcsészkaron magyar-szakra.
És most jön a csavar, hogy az énekes, színjátszó, egyetemista lány színházkritikákat ír… Ültél anyukád mellett a színházban és forgott az agyad, valami tetszett, valami nem, aztán megállt a varázslat, beleszólnál, hogy ezt nem így kéne…?
Lassan érlelődött. Minden színházi előadás után anyukámmal megbeszéltük a darabot. Rengeteget tudtam beszélni róla, hogy mitől jó vagy nem, voltak olyan ikonikus előadások, mint például a A Sötétben Látó Tündér /Örkény Színház/ Pogány Judittal, amit kicsiként, majd a Pál utcai fiúk, /Vígszínház/ Vecsey H. Miklóssal, amit nagyobbként láttam. Ezekről kifejtettem a véleményemet és középiskolában már olyan darabokat kezdtem nézni, amelyek tartalmilag és rendezésileg is összetettebbek. Talán ez az áttörés akkor jött, amikor megnéztem a Kertész utcai Shaxpeare-mosót az Örkényben, Nagy Zsolttal, Mácsai Pállal.
Akkor ez volt a legjobb előadás a színikritikusok szerint.
Nem véletlenül! Ott fogalmazódtak meg bennem olyan gondolatok, hogy ezt meg azt másképp csináltam volna. Szeretem ezt a darabot, de nagyon sokat gondolkoztam rajta. Az ötlet és a megvalósítás egy része nagyon jó. Létezik olyan, hogy rendezett káosz. Miután hazamentem végül le is írtam. Alapvetően is kritikus vagyok, mindenről van véleményem, de azért nem tudok minden darabról kritikát írni. Mindig érzem, hogy ez, vagy az gyengébb volt, érzem, de azt nem mindig tudom megfogalmazni, hogy egy adott jelenet mitől nem működött. Lehet, hogy annyira nem rossz, de nem is olyan jó. De nem tudom még orvosolni és ez visszatart.
De egy kritikusnak nem feladata az, hogy megmondja, hogy kéne megrendezni egy darabot!
Olyankor tudom leginkább leírni a negatív kritikámat, amikor él bennem egy kép arról, hogyan lehetett volna megcsinálni másképp. Múltkor láttam például a Liliomot Budaörsön Alföldi rendezésében. Nem tetszett. Azt éreztem, hogy az ötlet jó, szeretem amúgy azt a fajta színházat, amely megőrzi a darabot, lehet variálni rajta és áthelyezni egy másik kontextusba, de ezt nem feltétlenül azzal kell érzékeltetni, hogy elvesz mindent.
Hanem?
Mondjuk kialakít egy erős színpadképet, vagy olyan helyekre teszi a hangsúlyt, amely másképp jelez, de megőrzi a lényeget, vagy olyan jelmezeket csinál, amelynek van egy áthallása. Ennél a darabnál azt éreztem, hogy jobban működött volna, ha megtartják az eredeti darabot, de elviszik mondjuk művészi irányba. De ez nem sikerült. Nagyon fel lett darabolva, amit megakasztottak a videók is. Amúgy ahol foggal körömmel ragaszkodtak az eredeti Liliomhoz, ott pont el kellett volna engedni.
Volt olyan darab, amelybe nem tudtál belekötni?
Ezért írtam kritikát a Lear királyról, a Katonában Hegedűs D. Gézával, Bezerédi Zoltánnal, Keresztes Tamással, Zsámbéki Gábor rendezésében.
Az egész előadás egy fájdalom és gyász, kopár színpadkép, árulás…
Nagyon jó volt. Ez egy nagyon klasszikus rendezés, minden elrugaszkodott elképzelés nélkül. Viszont ez a fajta precizitás, atmoszféra teremtés, és kimértség lenyűgözött. A rendező pontosan tudta, hogy hova kell tenni a hangsúlyt, hogy mit és miért kell kiemelni, hogy hova állítsa a színész, a monológ alatt milyen fényben legyen, és a kontrasztok a színpadon egyszerűen zseniálisak voltak. A színészek kiválasztása tökéletesre sikerült. Lear király és Edward között érzékeltetett párhuzam nagy ötlet volt, különösen az, hogy Edgardot kicsit közelebb vitték Lear királyhoz. Az ő játéka igényelte a legösszetettebb színészi alakítást, hisz eljátssza, hogy megőrül. És valóban, Keresztes Tamásról el is tudom képzelni, hogy eljátssza majd Lear királyt. A befejezés is nagyon tetszett. Dramaturgiailag és játékában egyaránt.
Ki a kedvenc színészed?
Ki más? Keresztes Tamás.
Kedvenc rendeződ?
Az a baj, hogy szerintem nem mondhatja az ember valakiről, hogy a kedvence, ha legalább három rendezését nem látta. Szerintem egy után csak a darabról lehet véleményt mondani. Kettő után már van összehasonlítási alap, de három után már a rendező stílusáról is lehet véleményt mondani. Még nem voksolok, de ha nagyon kéne, Székely Krisztát mondanám, mert tőle több mindent láttam és vele nagyrészt meg voltam elégedve. Olyan témákat dolgoz fel, amelyek jól működnek színpadon és tetszik a stílusa is. Ascher Tamást is szeretem, de őt még nem láttam elégszer. Apák és fiúk rendezése a Katonában nagyon meggyőzött. Hogyan lehet vicces darabot rendezni egy realista, orosz, hosszú, nyúlós drámából? Zseniális volt.
Hol fogunk találkozni tíz év múlva? Tanítani, énekelni, játszani fogsz vagy ülsz a színházi előadásokon és kritikákat írsz?
Szerintem addigra rendezek!
Hoppá! Tehát az a korábbi megjegyzés, hogy egy kritikusnak nem feladata az, hogy megmondja, hogy kéne megrendezni egy darabot, telibe talált, mert Darufalvi Eszternek igenis feladata lesz.
Amikor elindult bennem ez a kritikai vonal, elsősorban nem csak a kritika írása fogalmazódott meg bennem, hanem a rendezés is. Jelentkeztem is rendezőire, bár most még nem sikerült. Mire végzek az egyetemen, és a színháztudomány mestere leszek, akkor akár útjára is engedhetem a vágyamat.
